Kereskedelmi jog, 1933 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1933 / 3. szám - Gazdasági kényszereszközök alkalmazása jogos érdekből
3. 82. KERESKEDELMI JOG 3 sítettek: 1. Túlságosan szigorú az a megoldás, amely a tévedésből aláírt váltó esetében sem engedi meg a nyombani törlést; 2. A váltóbirtokossal szemben is súlyos hátrányt jelent, hogy jóllehet az aláírás törléséből nyilvánvaló az intézvényezett fizetési szándékának hiánya, őt a lejárat előtti visszkereset mégsem illeti meg. A második érv nem komoly súlyú. Az elfogadó nem azért fizet a lejáratkor, mert már az elfogadáskor fizetni akart, hanem azért, mert megállapítja, hogy hatáiyos fizetési kötelezettsége áll fenn. Ha ezt a kötelezettséget a jogszabály a törölt elfogadói aláírás esetében is megállapítja, a törlés fényéből még éppen úgy nem következik, hogy az elfogadó a lejáratkor nem fog fizetni, mint ahogy nem következik a kifogástalan elfogadói aláírásból, hogy az elfogadó fizetni fog. A kérdés megoldása egy olyan megfontolásban van, amely a genfi tárgyalások során nem részesült figyelemben. Nevezetesen az intézvényezett, amíg a váltó az ő rendelkezése alatt áll, az elfogadói aláírás megtörténte után nemcsak áthúzhatja az aláírását, hanem az aláírását olyan szöveggel is kiegészítheti, amelynek folytán a nyilatkozata többé nem vehető elfogadásnak, hanem az elfogadás megtagadásának. Az elfogadásnak ily módon való visszavonhatóságát nem lehet kétségbe vonni. Aki ezzel szemben azt vitatná, hogy a váltóbirtokos jogi helyzete szempontjából jelentősége van annak, hogy a másik féllel szemben egységesnek jelentkező nyilatkozat egyes részletei minő sorrendben jöttek létre, annak a kreációs elméletet abban a túlzó formában kellene magáévá tenni, amely szerint a rendelvényes visszkereseti jogát a kibocsátóval szemben az is megalapítja, ha a kibocsátó a váltót a négy fal között kiállítja és nyomban megsemmisíti. A helyes elvi kiindulási pont csak az lehet, hogy a jognyilatkozatot nem lehet szétdarabolni azokra a részleteire, amelyek egymást követően a nyilatkozattevő kizárólagos uralmi körében létrejöttek, hanem csak abban a formában lehet azt jognyilatkozatnak tekinteni, amint mások előtt megjelenik. Az oka ennek egyszerűen az, hogy nincs más mód és lehetőség a nyilatkozattevő uralmi körében lejátszódó folyamat ellenőrzésére és bizonyítására. Az alap tehát nem más, mint ami az alapja annak, hogy nincs jogi jeletősége az akarat kifejezésre juttatása nélkül valakinek a lelkében lejátszódó folyamatoknak. A fuvarozó, a közraktár fokozott felelőssége, a háztulajdonos felelőssége a kiöntött és kidobott tárgyak által okozott kárért éppen hasonló bizonyítási nehézségen alapul és általában a vétlen károkozásért való felelősség egyik döntő jogpolitikai oka a bizonyítási szükséghelyzet. Ez a jogpolitikai szempont pedig kell, hogy adott esetben a kötelezett javára is érvényesüljön. Hogy mégis tartható volt az az álláspont, amely az elfogadó által áthúzott aláírást is elfogadásnak minősítette, annak az volt a magyarázata, hogy az aláírás áthúzása esetében maga a váltó visszatükrözteti az egyébként nem ellenőrizhető folyamatot, nevezetesen azt, hogy az elfogadói aláírás megtörtént és a megtagadási szándék azután alakult ki. Más azonban a helyzet akkor, ha a visszavonás olymódon történik, hogy a másik fél csak elfogadásnak nem tekinthető nyilatkozatot kap. Az elmondottak alapján helyesen még a kihúzás esetében is csak azt lehet megállapítani, hogy a másik fél egyidejűleg kapja az egymást lerontó két nyilatkozatot, a visszavonás tehát hatályos. Nézetem szerint tehát elvileg az elfogadói aláírás kihúzását is mindaddig meg kell engedni, amíg az aláírt váltó nem kerül olyan érdekelt személy birtokába, aki azt elfogadásként tudomásul veheti. Azt hiszem, ez volt az a gondolat, amely Genfben végül is győzött, sajnos, azonban anélkül, hogy a szövegben világosan kifejezésre jutott volna.14 A hágai „de s'étre dessaisi du titre" kifejezésnek a ,,la restitution de la lettre" kifejezéssel való helyettesítése az egész eredmény. Quassovski azt írja, hogy a konferencia a „restitution" kifejezés választásával azt a látszatot akarta elkerülni, mintha az egységes törvény a kiadási elmélet mellett foglalna állást.15 Ha a cél az volt, az eredmény valóban nem mondható kielégítőnek. A konferencia nem vette észre, hogy a visszaadás előtti törlés hatályosságának elismerése azzal a furcsa következménnyel jár, hogy annak az elfogadónak a törlési joga, aki a váltót nem maga adta ki, időbeli korlátozás nélkül fennmarad, ha tehát az ilyen elfogadó a váltót utóbb forgatmányosként megszerzi, az elfogadói aláírásának törlése után a forgatók és a kibocsátó ellen érvényesíthetné a visszkeresetet. Ezt még meg is könnyíti az a másik genfi újítás, amely szerint a törlést a váltó visszaadása előtt történtnek kell tekinteni, hacsak az ellenkezőre nincs bizonyíték. 14 Nem kívánok a szövegezési vita részleteire^ kitérni, csupán azt jegyzem meg — a nyelvi kérdések jellemzésére —, hogy amikor egy közbenső szövegből a „porteur" kifejezést — helyesen — törölték, Percerou megjegyezte, hogy ezzel a francia nyelvben alany nélkül nem használható „la remise" kifejezés is elesik, a helyébe lépő „restitution" kifejezés pedig nem talál arra az esetre, amikor a váltó akarata ellenére kerül ki az intézvényezett birtokából. Az elnök nyomban megjegyezte, hogy ebből a szempontból a két kifejezés közt nincs különbség. L. Comptes Rendus 388. 1. "I. h. 781. 1.