Kereskedelmi jog, 1933 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1933 / 1. szám - Külföldön fizetendő valuta-tartozások

8 KERESKEDELMI JOG 1. SZ körülmények között sem, a Kuncz-javaslat mégis megengedi, feltéve, hogy ez a tíz százalékon felüli összeg a tiszta jövedelemből vagy tartalékalapból vásárolható vissza. Ezek a szempontok feltétlenül helyesek. Ha valamely részvénytársaság már alaptőkéjének egy tizedrészeért részvényt vásárolt vissza és a részvényvisszaszivárgás még mindig tart, úgy nyilvánvaló, hogy nem incidentális eladásokról van szó, hanem a baj mélyebben gyökerezik. Ez esetben pedig a r.-t. helyesebben teszi, ha a mobilitását fokozza minden eszközzel, semmintsem állandó részvényvisszavásárlással magát még jobban immobilizálja. Az elmúlt krízis elég beszédesen megmutatta, hogy a túlzott árfolyamápolás milyen bajokat idézhet elő. Helyes azonban Kuncz javaslata, mely a tartalékalap és a tiszta jövedelem terhére korlát nélkül megengedi a visszavásárlást. Ezáltal ugyanis az alaptöke, a részvényesek minimális garanciája nem csökken. A részvényesekre nézve is előnyösebb lehet, ha a r.-t. arra fordítja a nyereséget, hogy a részvények árfolyamát tartsa, mert azáltal ha nem is jut osztalékhoz, menekül az árfolyamhanyatlásból előálló tőkeveszteségtől, mely esetleg sokkal tetemesebb lehet, mint az osztalék. Még egy szempontra szeretnénk csak ráutalni, mely ezideig kellőkép méltányolva nem lett. Nemcsak arra kell ügyelni a visszavásárlásoknál, hogy a r.-t. alaptőkéje ne csökkenjen a visszavásárlások révén nagyobb mérvben, hanem arra is, hogy a r.-t. mobilitásán csorba ne essék. Egy nagy mobilitású r.-t.-nál nagyobb arányú visszavásárlás veszélytelen lehet, kis mobilitásánál már csekély visszavásárlás is komoly bajt idézhet elő. Ezen momentum is feltétlenül figyelmet érdemel. Véleményünk szerint az árfolyamápolás megengedhető tehát, de ügyelni kell, hogy sem az alaptőke bizonyos pont alá ne sülyedjen, sem pedig a r.-t. mobilitásán csorba ne essék. Dr. Halom István Végrehajtás elrendelése külföldi hitelező javára. Deviza- és transzfermoratóriumi-rendeleteink nyitva hagyják azt a kérdést, hogy a hitelezőnek kell-e igazolni, hogy a Magyar Nemzeti Bank az adós fizetéséhez az engedélyt megadta-e, vagy pedig az adósnak kell excipiendo érvényesíteni azt a kifogást, hogy a Nemzeti Bank az engedélyt megtagadta, vagy a teljesítést elhalasztotta. Már-már úgy látszott, hogy a Kúriának két, 1932 júniusban hozott ítélete eloszlatja a kétségeket és az eddig erősen ingadozó bírói gyakorlatnak egységes irányt szab. A Kúria 1932 június 16-án hozott P. VII. 2283/1932. számú határozatában (Kereskedelmi Jog 1932 szeptemberi szám) kimondotta, hogy a végrehajtást szenvedőnek kell igazolni, hogy ő a Nemzeti Banktól kért engedélyt a követelés kifizetésére és a Nemzeti Bank az engedélyt megtagadta, vagy neki halasztást adott. Ez a felfogás adja a 4550/1931. M. E. számú rendelet 5. §-ának helyes értelmezését, mely szerint a végrehajtást elrendelni „csak akkor nem szabad, ha az adós kimutatja", hogy a devizarendeletek miatt nem teljesíthet, vagy a Nemzeti Banktól halasztást kapott, tehát az adósnak kell azt a kifogást megemelni, hogy nem kapott engedélyt, nem pedig a hitelezőnek joga érvényesítésének előfeltételéül igazolni az engedély megadását. Ugyanígy a Kúriának 1932 június 28-i P. IV. 3018/1932. számú ítélete (ugyanott) kimondotta, hogy alperes köteles igazolni, hogy a Nemzeti Banktól eredménytelenül kért engedélyt a fizetésre. Kimondta a Kúria, hogy az a körülmény, hogy a felperes nem mutatta be a Nemzeti Bank engedélyét, nem szolgálhat alapul a per felfüggesztésére, mert ebben az esetben is az alperesnek kell kimutatnia, hogy a Nemzeti Banktól nem kapta meg az engedélyt. Sajnálatos, hogy a 4140/1932. M. E. sz. rendelet, mely pedig a Kúria fenti két ítéletét követőleg jelent meg, ismét nem zárja ki a kétségeket és mindkét értelmezésnek helyet enged. E rendelet szerint ugyanis végrehajtás elrendelése előtt a bíróság köteles a feleket meghallgatni és megállapítani, hogy a kérelem teljesítése nem ütközik-e a devizarendelekbe, főként, hogy meg van-e a Nemzeti Bank engedélye, illetőleg, hogy a Nemzeti Bank adott-e adósnak halasztást. Ha kitűnik, hogy a kérelem teljesítése a devizarendeletekbe ütközik, vagy ha az adós igazolja, hogy halasztást kapott, a végrehajtás elrendelése iránti kérelmet el kell utasítani. A rendeletből tehát megint nem tűnik ki világosan, hogy a végrehaj tatónak kell-e a Nemzeti Bank engedélyét — mint a végrehajtás elrendelésének előfeltételét — igazolni, vagy pedig a végrehajtást szenvedőnek kell-e kimutatni, hogy ő kért, de nem kapott a Nemzeti Banktól engedélyt. Bár nyilvánvaló, hogy a Kúria fenti két határozatának alapjául szolgáló megfontolások a 4140/1932. M. E. számú rendeletre is épúgy állnak, mint a korábbi rendeletekre, mégis sajnálattal kell regisztrálnunk, hogy a bírói gyakorlat nem követi egységesen a Kúria IV. és VII. tanácsának felfogását. így a budapesti kir. ítélőtábla P. VIII. 10832/1932. szám alatt 1932 október 20-án hozott végzésében elutasította a külföldi hitelezőnek a kényszeregyezségi adósok elleni végrehajtási kérelmét, mert a Nemzeti Bank engedélyét „a 4140/1932. M. E. számú rendelet 1. § értelmében a végrehajtást kérő hitelezőnek kell megszereznie és becsatolni", ennek hiányában pedig a végrehajtást elrendelni nem lehet. — Kívánatos volna, hogy ez a gyakorlatban égető fontosságú kérdés végre egyszer határozottan eldöntessék. Külföldön fizetendő valuta-tartozások. A 4550/ 1932. M. E. számú rendelet 4. §-a a külföldi fizetési eszközökben való fizetéseket, a transzfermoratórium rendelet 4. §-a, illetve a 4100/1932. M. E. számú rendelet 2. §-a a külföldi hitelezővel szemben fennálló tartozásoknak pengőben való fizetését a Nemzeti Bank engedélyéhez köti. Hogy azonban az engedély nélküli fizetés tilalma csak a belföldre vonatkozik-e, vagy pedig a külföldön eszközölt fizetésekre is kiterjed, az a rendeletekből nem tűnik ki. Ezért figyelmet érdemel a bécsi Handelsgerieht 1932 október 21-iki ítélete (Rechtsprechung, 1932 november, 338. szám), mely az alperest külföldön fizetendő effektív valutatartozásban marasztalta. Alperes felperesnek árukért Németországban fizetendő svájci frankokkal tartozott. Felperes svájci frank fizetésben való marasztalást kért azzal, hogy alperes ehelyett schillinget is fizethet, de a hivatalos árfolyamnál 30 százalékkal drágábban számítva. Az osztrák devizarendelet 3. §-a, hasonlóan a mi devizarendeleteinkhez, a külföldi hitelező javára való fizetést engedélyhez köti. A Kereskedelmi Törvényszék a devizarendeletet -a fenti tényállás mellett nem alkalmazta és nem állapított meg az alperes javára az effektív valutában való szolgáltatás tekintetében szolgáltatási lehetetlenséget. Alperes ugyanis azzal, hogy effektív valutát igényelt, magára vállalta azt a rizikót is, amely a valuta megnehezült beszerzésével