Kereskedelmi jog, 1933 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1933 / 12. szám - Birói szerződésmódosítás

12. sz. KERESKEDELMI JOG Birói szerződésmódosítás Irta : dr. Fonyó György. A szerződő feleket bizonyos jogi önbizalom vezeti akkor, amikor egymással jogügyletet létesítenek és ennek feltételeit meghatározva, valamely viszonyt inter partes kötelező hatállyal rendeznek. Ez a jogi önbizalom azon épülhet fel, hogy a felek annak tudatában vannak, hogy a közöttük érvényesen létrejött szerződés vagy annak valamely feltétele nem lesz utóbb semmisnek nyilvánítható csak olyan ok miatt, amely törvénybe ütközik vagy a jó erkölcsöt sérti. Ha tehát a feleik törvénytudók (és nem is, ami ennél több, jogtudók) és szerződésük tárgya nem erkölcstelen vagy nem tartalmaz ilyen kikötést, azt kellene hinniük, hogy sem ők maguk, sem szuverén jogalkalmazó tényezők nem másíthatják meg utólag az általuk kölcsönösen kötelezőnek elismert szabályokat, amely a felek között nemcsak jogviszonyt, hanem jogszabályt is teremtett. Az az állami intervencionizmus azonban, amely nemcsak közigazgatási jogalkotónak és jogalkalmazónak a magánjogba való erőszakos benyulásában, hanem a birói judikaturának szerződésmódosító tendenciájában is különleges erővel nyilvánul meg, hova-tovább illuzóriussá teszi azt, hogy a felek valamely megoldhatatlan előzetes birói jóváhagyás nélkül szerződjenek úgy, hogy a szerződés érvényességéhez kétség ne férjen. A judikatura szerződésmódosító, illetve feltételmegsemmisítő gyámkodásának újabb élesen körülhatárolt profilú példája a Kúria P. VII. 1021 1933. számú Ítélete, melynek a tényállást is magában foglaló indokolása szerint: „A biztosítási szerződés általános feltételei között foglalt azon kikötés, hogy ha a biztosított a társaságot vagy annak meghatalmazottját a kár és annak okát illetőleg ham's adatokkal félrevezetni iparkodik, a biztosított árúk kimutatásánál valamely meg nem engedett adatot szolgáltat, vagy valamit elhallgat, minden kártérítési igénye elenyészik, a felperes szerződésből eredő, egyébként jogszerű igényének megszüntetésére nem alkalmas A kár megállapításánál a biztosított által annak nagyságára vonatkozóan előterjesztett adatok valótlansága egyéb jogkövetkezményt riem vonhat maga után, minthogy a valótlan adatokra alapított követelés elutasítandó, de viszont annak az elismerése, hogy a biztosított valótlan adatok előterjesztése és a kár megállapítására vonatkozó fontos adatok elhallgatása esetén, minden a biztosítási szerződésből eredő jogát elveszti még akkor is, ha a maga részéről mindazt teljesítette, ami a biztosító kockázatviselésének ellenértéke, beleütközik abba a jogelvbe, hogy a szerződő feleket a szerződésből eredő jogok elbírálásánál egyforma jogállás illeti és a gazdaságilag gyengébb félnek az erősebb fél részére való kiszolgáltatása volna." Nem férhet kétség ahhoz, hogy a közölt feltétel nem ütközik a jóerkölcsökbe először is, mert ezt az ítélet sem említi, másodszor, mert el sem képzelhető az olyan kikötés erkölcstelennek bélyegzése, amely éppen az egyik fél nagy mértékben erkölcstelen, sőt büntetendő cselekménye (csalás!) ellen kíván preventive védelmet nyújtani, utólag pedig azt poenalizálni. Nem tehető sikerrel vitássá az sem, hogy nincs olyan jogszabály, amely a fent közölt kikötést tiltaná, miután a K. T. 477. §-a szerint „a biztosító tartozik a kárt a szerződés értelmében megtéríteni", amely szövegezéssel a törvény maga engedi meg, hogy a szerződés feltételei a kártérítés tekintetében elsősorban vétessenek figyelembe. Határozott törvényi tilalom hiányában már csak azért sem valószínű, hogy az ismertetett feltétel erkölcstelen vagy jogellenes volna, miután az európai jogrendszerek úgyszólván kivétel nélkül ismerik és elismerik. így a Schweizerisches Bundesgesetz über den Versicherungsvertrag 40. §-a, továbbá a skandináv biztosítási törvény, valamint a törvényerejű angol jogszokás (Porter Morgan: Laws of the insurance 245. old.) nemcsak a feltétel birói elismerésével, hanem magában a törvényben teszik magukévá a közölt feltételt. Érvényesnek tartja továbbá a vonatkozó kikötést az Oberstes Landesgericht és a Reichsgericht is (Entsch. 22. VII. 1871!) és nincs európai jogrendszer, amely törvényben vagy birói gyakorlatban az ellenkező álláspontot foglalná el. A közölt határozatnak tehát nemcsak külsőleg, hanem pro foro interno is egyetlen indoka, amikor egy érvényes szerződés nagy horderejű rendelkezését semmisnek nyilvánítja, az, hogy a szerződő feleket a szerződésből eredő jogok és kötelezettségek elbírálásánál egyforma jogállás illeti. Eltekintve attól, hogy a felhozott indok materiálisán is helytelen és úgy mint jogelv és gazdasági elv egyaránt ismeretlen, kérdezzük: vájjon célja-e jognak és joga-e a jogalkalmazónak felülbírálni, hogy valamely kétoldalú szerződésben melyik fél „csinált jobb üzletet"? Kissé Cassandraszerű jóslattal azt lehetne mondani, hogy ezt az irányt megtartva, oda fog jutni a jog (vagy a jogalkalmazó?), hogy az adásvételi szerződésben az árat bírálja felül és megsemmisíti a szerződést mint egyenlő jogállást sértőt, ha az ott meghatározott ár a piaci vagy tőzsdei árnál magasabb vagy alacsonyabb (Laesio enormis hazai jogunkban ismeretlen ). Ahhoz azonban jóslás is felesleges, hogy a tény felismerhető legyen, hogy a magánjog mai állása mellett alig képzelhető el olyan szerződés, amelyet utóbb valamelyik fél az intervencionizmus túltengése miatt több-kevesebb sikerrel meg ne támadhatna. Az önbizalom súlyos és sorozatos megsértése traumákat idéz elő és gátlásos psvchopathákat nevel. Ha az intervencionizmus folytatja megkezdett tevékenységét, nem kerülhető el egy olyan pathologikus jogrendszer, melynek tétova és gátlásos tapogatódzásai nemcsak hogy fejlődést nem biztosítanak, hanem jogi neurózist és talán helyrehozhatlan visszaesést idéznek elő.