Kereskedelmi jog, 1932 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1932 / 3. szám - A késedelmi kamat

48 KERESKEDELMI JOG 3. sz. sedelem esetén nyer alkalmazást. Mint okirati kikötés ez kétségtelenül érvényes lesz. Vita legfennebb csak a körül lehet, hogy ez az igény a váltóperben, vagy köztörvényi perben — a váltóra mint bizonyítókra való hivatkozás mellett — érvényesíthető. A késedelmi kamat nem a váltóösszegére vonatkozó kikötés, az a váltó összegét nem nagyobbítja, tehát ezt a kikötést nem kell nem létezőnek tekinteni. De ettől eltekintve is azt hiszem, hogy a cikkírónak sem aiz az álláspontja, hogyha pld. váltó alakú szerződóst kötnek a felek és abban kikötik, hogy az adós a tőke és annak a hitelnyújtás időpontjától járó mondjuk 6% jkaimatát tartozik a hitelezőnek egy későbbi időpontban megfizetni, hogy akkor a feleknek ez a szerződéskötő akarata érvénytelen volna, kétségtelen ugyanis, hogy még ilyenkor is, amikor a Vt. 3. §-ának 2. bek. szerint az ilyen kikötés nem létezőnek tekintendő, nem váltóperben, hanem köztörvényi perben a váltóra, mint bizonyítékra való hivatkozás mellett a kamatígényt is lehet érvényesíteni ép úgy, mintha a kamatkikötés nem váltó alakú szeződésben, hanem más magánokiratban szerepelne. A Vt. 3. §-árnak 2. bek. csak annyit jelent, hogy az ilyen kötelezettség váltói úton nem érvényesíthető. Mondanom sem kell, hogy a kellékhiányos vagy más okból váltóperben nem érvényesíthető váltó mint szerződés köztörvényi perben a váltó alapját tevő jogügylet alapján érvényesíthető. Előző cikkemben csupán dr. Töröknek azt az aggodalmát kívántam eloszlatni, hogy a kamatrendelet folytán a váltókat közjegyzői okiratok fogják helyettesíteni és hogy a váltó forgalom csökkenni fog. Úgy látszik a cikkíró előző cikkemnek vonatkozó hat sorát téves irányba értelmezte, mert nem is tettem említést, hogy ez az igény váltóperben érvényesíthető-e vagy sem. Ad 3. Továbbra is fenntartom azt az álláspontom, hogy az 1923. XXXIX. t.-c.-t, különösképen annak 2. §-át a pénz elértéktelenedésével járó kár megtérítésének a gondolata hozta létre és hogy e törvény keletkezésére már nem az elmaradt és elvont haszon, hanem a pénz értéktelenedósóből folyó kár fogalma vezetett. Fenntartom azt is, hogy ez a rendelkezés régebbi jogrendszerünkbe bele nem illeszthető. Álláspontom helyességét maga az 1923. évi XXXIX. t.-c. szövege bizonyítja. 4. §-ának második bekezdése a következőképen rendelkezik: „Nincsen helye ennek a t. i. mérsékelt kártérítésnek sem, ha a szerződés, vagy a bírói ítélet a késedelmi kamatot a tőketartozás-ra irányadó forgalmi cikk (termény) mennyiségében fejezi ki. Az előbbi bekezdésekben foglalt szabályok állanak az aranyra, ezüstre, és a külföldi pénznemre szóló tartozások esetében is. ' Vizsgáljuk, hogy mit jelent ez a törvényes rendelkezés? Olyan esetekben, amidőn a tartozást nem a csökkenő értékű pénznemben kell visszafizetni, és a kamatok is az eredeti értékálló (terményben, aranyban külföldi valutában) dologban fizetendők, az 1923. XXXIX. t.-c. 2. §-ában meghatározott kártérítés nem alkalmazható, hanem a törvényes késedelmi kamatot kell fizetni. Ez a rendelkezés félreérthetetlenül bizonyítja annak az álláspontomnak a helyességét, hogy a 2. §-ban meghatározott kártérítés a pénzünk értékcsökkenése folytán beálló károsodás megtérítését, illetve csökkentését célozta ós hogy ez, miként a törvény szövege is mondja, nem kamat, hanem kártérítés. Olyan kártérítés, mely a hitelezett tőke % -ában nyer kifejezést (a %-os megjelölés miatt nevezik az ón nézetem szerint sem helyesen, kárkamatnak). A törvényhozó azért állapította meg a tőke % -ában a kártérítést, mert a pénz értékcsökkenése % -ban kifejezhető. Mellettem bizonyít a kártérítés mértékül szolgáló % -nak váltózhatásia is. Álláspontom helyességét bizonyítja a törvény 9. §-ának második bekezdése is, mely szerint a törvényhozó a törvény hatályát csak két év tairtamára irányozta elő, tehát minden esetre csak átmeneti szabályozást akart. Nyilván abban a feltevésben volt, hogy két év alatt pénzünk értékének csökkenése megszűnik. Fenntartom azt az álláspontom, hogy az 1923. XXXIX. t.-c.-ben foglalt kártérítés, nem késedelmi kamat, hanem kifejezetten kártérítés. A törvény sem nevezi késedelmi kamatnak, hanem kártérítésnek. Felfogásom szerint tehát az 1923. évi XXXIX. t.-c.-ben szabályozott kártérítés a vélelmezett átlagos kár megtérítése. Ezt a fogalmait én az 1923. XXXIX. t.-c.-ben foglalt kártérítés fogalmára tartom fenn és nem az ettől eltérő késedelmi kamatra alkalmazom. Az említett törvény meghozatala folytán szükségesnek találtam, hogy a késedelmi kamat fogalmát ettől szigorúan elkülönítsem és az elvont, elmaradt haszon fogalmával hozzam kapcsolatba. Amikor Grosschmid a késedelmi kamat kérdésével foglalkozván annak általános, kártérítési jellegét domborította ki, előtte ismeretlen volt még az 1923. XXXIX. t.-c.-ben foglalt vélelmezett kár megtérítésének fogalma s így nem vált szükségessé, hogy az elvont és elmaradt haszon megtérítését a vélelmezett felmerült kár megtérítésének fogalmától elkülönítse. A cikkíró álláspontja és az én álláspontom között a lényeges különbség az, hogy a cikkíró „legkisebb átlagkárnak" tekinti úgy a késedelmi kamatot, mint az 1923. XXXIX. t.-c.-ben meghatározott kártérítést, míg én a törvény szövegével élve, nem késedelmi kamatnak, ha-