Kereskedelmi jog, 1931 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1931 / 2. szám - Szerződés kötése. "Magyarország magánjogi törvénykönyve" törvényjavaslatának 949. §-a

30 KERESKEDELMI JOG 2. sz. hanem a 997. §. 2. bekezdésének és az 1020. §-nak is. Ezek a szakaszok ugyanis lehetővé teszik azt, hogy a szerződés érvényes és hatályos maradjon akkor is, ha a felek nyilatkozatai a szerződésnek egyes pontjaira akár félreértés, akár tévedés, vagy más okból me^ nem egyeznek, — valamint akkor is, ha egyes pontok semmisek, vagy megtámadhatók. Ezzel pedig ki van mondva az is, hogy egy lényeges pontokban való megegyezés hiánya dacára is létrejöhet a szerződés. Hogy mi tekintendő a szerződés lényegéhez tartozó pontnak, az a német polgári törvénykönyv 154. §-ában a főmondat egy mellékmondataképen helyesen van olykép megállapítva, hogy lényeges mindaz, amire nézve az egyik, vagy a másik fél a megegyezést szükségesnek találta. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az a lényeges, illetve nem mindig az a lényeges, amit az illető szerződésfaj tekintetében a törvény, a jogtudomány, a jogszokás ilyenként megállapít, hanem az lényeges, amit a szerződési tárgyalásokkor, az alkudozásokkor, bármelyik fél ilyennek kijelent. Mindegyik fél kijelentheti tehát, hogy a szerződést csak akkor köti meg, ha a másik féllel egy különben nem lényegesnek tartott pont tekintetében is meg tud egyezni. Viszont a törvény, a jogtudomány, a jogszokás által lényegesnek megállapított pontban való megállapodást a felek mellőzhetik. A német polgári törvénykönyvnek ezt a helyes rendelkezését, amely ott a főrendelkezésbe mellékmondatként van belefoglalva, a magyar törvényjavaslat külön mondatban formulázza meg. A magyar formula azonban ez által az átszövegezés által már egészen mást mond. A magyar szövegezés szerint a fél által lényegesnek kijelentett pont csak egy plusz a feltétlenül szükséges, a jogfogalmilag lényeges pontokon felül. A magyar szövegezés szerint tehát a jogfogalmilag lényeges pontokban feltétlenül meg kell állapodni, mert e nélkül nincsen szerződés, — ez az éppen, amit a fentiekben kifogásoltunk, — és csak azután lehet szó a felek által lényegesnek kikötött egyéb pontokról is. A magyar szövegezés az iránt is kétséget hagy fenn, hogy az egyik félnek az a kijelentése, amellyel valamelyik szerződési pontot lényegesnek deklarál, mikor történhessen meg. A német polgári törvénykönyv szövegezése világosan megállapítja, ami különben is természetes, hogy ezt a kijelentést csak az alkudozások során lehet megtenni, vagyis csak a szerződés létrejötte előtt. Csak az ilyenkor tett kijelentéssel válik az egyik, vagy a másik fél által kiemelt pont a szerződésnek oly lényeges pontjává, amelyben meg kell egyezni, hogy a szerződés létrejöjjön. A magyar szövegezésbe ezzel szemben bele lehet olvasni azt is, mintha az egyik, vagy másik szerződő fél azzal a kívánsággal, hogy meg mást is lényegesnek tart, és hogy a szerződést csak akkor tekinti kötelezőnek, ha ebben a másban is megegyeznek, még akkor is előállhatna, amikor a szerződésnek lényeges pontjaiban már megegyeztek, vagyis, amikor a szerződés létrejött. Ennek a lehetőségnek a törvényben meghagyása, a szövegezés bizonytalansága a forgalom biztonságát nyilvánvalólag sértené, mert módot adna arra, hogy az egyik, vagy másik fél a már megkötött szerződésből kiugorhasson. Amint egyrészt bizonyos, hogy a feleknek ezt az utólagos kiugrási ürügyet semmiképen sem szabad megadni, — a törvényjavaslat sem akarja megadni — úgy másrészt kétségtelen, hogy minden szerződést kötő félnek meg kell adni a lehetőséget, hogy a szerződés megkötése előtt bármilyen, különben lényegtelen körülményt is, a szerződés lényeges elemévé tehessen, és ahhoz ragaszkodhasson, hogy a szerződést csak akkor köti meg, ha ebben a pontban is megegyeznek. Ez abból az elvből folyik, hogy — egyes kivételektől eltekintve — mindenki csak akkor és úgy köt szerződést, akkor és úgy vállal ügyleti kötelezettséget, amikor és amiként azt akarja. Ezzel az elvvel homlokegyenest ellentétben a javaslat teljesen érthetetlenül azt mondja ki szabályként, hogy a feleknek ez a valamely, különben lényegtelen, pontot lényegesnek minősítő kikötése, illetve ennek kiköthetése, csak „kétség esetében" eredményezi azt, hogy a feleknek ezekre a pontokra nézve is meg kell egyezniök. Hogy mit ért itt a javaslat a „kétség esetében" kitétel alatt, nem tudjuk. A mi álláspontunk ennek az ellenkezője. Mi kétségtelennek akarjuk tudni azt, hogy a szerződés csak akkor jöhessen létre, ha a felek abban a pontban is megegyeztek, amelyről bármelyik fél azt jelentette ki, hogy azt is megállapodás tárgyává kell tenni. A „kétség esetében" kitétel a törvényjavaslat idézett rendelkezésébe nyilvánvalóan csak belecsúszott és azzal függ össze, hogy a javaslat a német polgári törvénykönyvnek egy mondatba foglalt rendelkezését két külön mondatban fordítja le és a „kétség esetében" kitételt nem abba a kapcsolatba teszi, amelyhez az a német eredetiben helyesen tartozik, hanem a másik mondatba, amelyre pedig a német eredetiben nem vonatkozik és amelyre helyesen nem is vonatkozhatik. A német eredeti' szerint ugyanis dispositiv rendelkezés csak az, hogy a szerződés „kétség esetében" addig nincsen megkötve, míg a felek az összes jogfogalmilag lényeges pontokban meg nem egyeztek. Csak erre vonatkozik „kétség esetében" kitétel. Erre a szabályra nézve a fentiekben kifejtettek sze-