Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 2. szám - Magántisztviselői és kereskedősegédi törvény [2. r.]

62 KERESKEDELMI JOG 2. sz. szolgálatot teljesítenek" és hogy ,,az általános magántisztviselői törvényt nem szabad a magántisztviselőknek egyes osztályaira szorítani". Hogy miért oly sietős éppen a magántisztviselők és a kereskedősegédek szolgálati viszonyának törvényi szabályozása, hogy miért oly szükséges a jogbiztonságnak megteremtése éppen ebben a vonatkozásban, az már az elmondottakból is eléggé kitűnik. Gondolnunk kell emellett azonban arra, hogy ha a függő viszonyban levő munkavállalók helyzete a háború után általában válságosra fordult, a legsúlyosabb válságot korunkban mégis éppen a szellemi munkásoknak kell elszenvedniük. A tulajdonképpeni munkásosztálynak helyzete az osztálynak tömegsúlya és szervezettsége révén valamivel enyhült is már eddig, enyhült még nálunk is. Alig enyhült ezzel szemben a szellemi munkásoké, akiknek válsága nem szorítkozik Magyarországra, nem is a vesztes országokra, de kiterjed az egész világra, ott lappang még a dúsgazdag Amerikában is. Mit jelent azonban a szellemi munkásoknak elproletárosodása bárhol is, de mit jelent különösen a mi országunknak amúgy is elég súlyos helyzetében, azt felesleges ezúttal közelebbről megvilágítani. Az államok egymásután alkotják meg ehhez képest törvényeiket a szellemi munkások szolgálati viszonyának szabályozására. Nemzetközi szervezetek foglalkoznak a törvényi szabályozásnak mindenhol érvényesítést kívánó irányelveivel (1. pl. a Szellemi Munkások Nemzetközi Szervezetének idevonatkozó munkásságát), beható munkára szánta rá magát e részben a Nemzetek Szövetségének társintézménye, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet is. Kivonhatja-e tehát magát Magyarország, az az ország, melyben a kérdés már jóval a világválság előtt megérett a megoldásra és melynek válsága e részben a világ minden állama közt talán a legsúlyosabb, az alól a törvényhozási munka alól, mely a szellemi munkások lehanyatlott osztályának ha mást nem, legalább a jogbiztonságot akarja a létalapjául szolgáló viszonylatban megadni. Ez a helyzet adja meg a választ arra a kérdésre is, miért nem várhat a magántisztviselők és a kereskedősegédek szolgálati viszonyának korszerű szabályozása a függő helyzetben levő munkavállalók minden kategóriájának szolgálati viszonyát felölelő szabályozásig. Hiszen lehet, hogy elméletileg nem okozna nagy nehézséget ez az összefoglaló szabályozás. Jogi szempontból tényleg sok az érintkezési pont a tisztviselők és a munkások szolgálati viszonya közt. Láttuk, hogy miután a Németbirodalom a weimari alkotmány 157. cikke alapján munkába vette a „munkaszerződés"-nek (a függő helyzetben levő munkavállalók szolgálati viszonyának) szabályozását és e végből előbb külön bizottságot állítottak fel egyfelől a magántisztviselők és a kereskedősegédek, másfelől a munkások munkajogának tanulmányozására és javaslattételre, a két bizottság munkálatainak összevetéséből kiderült a kétféle szolgálati viszony jogi szempontjainak és az azokkal kapcsolatban érvényesítendő jogelveknek azonossága, úgy hogy a bizottságok több évi munkájának eredményeképen csakugyan a tisztviselők és a munkások szolgálati viszonyát felölelő, 169 §-ból álló egységes törvénytervezet látott napvilágot: „Entwurf eines Allgemeinen Arbeitsvertragsgesetzes" cím alatt. Eldöntöttnek azonban ezzel a kérdés még Németországban sem tekinthető, mert hiszen a kormány nem foglalt még véglegesen állást e törvénytervezet tekintetében. Bármiképen oldják is meg azonban Némeországban ezt az egyébként ottan is sokat vitatott kérdést, Magyarországon az adott helyzetben egyenesen végzetes volna a két kérdésnek összekapcsolása. Mi azt tartjuk, hogy érdemben sincs oly messze terjedő kapcsolat a magántisztviselő és a kereskedősegédek szolgálati viszonya és az e kétrendbeli szolgálati viszonyra vonatkozó jogelvek közt, mely elkerülhetetlenné vagy, legalább egyelőre, csak célszerűvé is tenné a kétféle jogviszony szabályozásának egy törvénybe foglalását. Mások a szóban levő kétféle munkának fizikai és lélektani sajátosságai, lényegesen eltérnek egymástól a tisztviselőknek és a munkásoknak a szolgálati viszonyuk tartalmához fűződő törekvései. A legfontosabb azonban, nem elméleti, de gyakorlati szempontból, azonkívül, amit e részben a szellemi munkásság válságos helyzetéről már fentebb mondottunk, az, hogy a magántisztviselők és a kereskedősegédek szolgálati viszonyának törvényi rendezése évtizedek óta elő van készítve és a két kérdésnek összekapcsolása minden különösebb előny nélkül mindkettő megoldásának elodázását jelentené beláthatatlanul hosszú időre. A külön magántisztviselői törvénynek megalkotása nem volna természetesen akadálya annak, hogy a munkások szolgálati jogának reformjával is foglalkozzunk; annak sem, hogy e reform során, amennyire csak lehet, érvényesítsük azokat a haladottabb jogelveket, melyek a magántisztviselői törvényben már megvalósultak. De még ez is könnyebben elérhető volna úgy, ha azoknak veszélytelensége az aggodalmaskodókkal szemben a jogéletnek más területén, a magántisztviselők szolgálati viszonyával kapcsolatban, már beigazolást nyert. (Bef.) Mutatványszámot kivánságra készséggel küldünk!