Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 1. szám - A szerződéses nyugdíj átértékelése

18 KERESKEDELMI JOG 1. sz. viselőknek biztosítana méltánytalan előnyt. (Jogállam 1925. 435. lap). Már most a nemzetgyűlés plénuma az újabb javaslat szövegén megejtett módosítással a másik végletbe esett, midőn a 4. §. 4. pontjában kimondta, hogy ,,ha a nyugdíj vagy nyugdíj természetű járandóság mértékére nem a nyugdíj- vagy illetményszabályzat, hanem az alkalmazottal kötött szerződés irányadó: az átértékelés alapjául a szerződés értelmében kiszámított járandóságnak a szerződéskötés napjához képest az időközi befizetésekre megállapított módon (3. §. 4.) az 1914. évi értékre átszámított összege szolgál." A törvény tehát megszüntette a tisztviselőknek két kategóriája között azt a különbséget, mely a szerződéses tisztviselőnek a nyugdíj szabályzat előírásával szemben kedvezményt nyújtott. A tragikum azonban abban van, hogy e kedvezmény lerontása mellett egyúttal azokat a tisztviselőket, akiknek nyugdíj járandóságára nézve nem nyugdíj- vagy illetményszabályzat, hanem az 1914 július 1. és 1924 július 1. közötti tiz évben kötött szerződés az irányadó, hátrányosabb helyzetbe is hozta azoknál, kiknek nyugdíjjárandóságát a nyugdíjszabályzat rendezte. Ha a tisztviselő, akinek nyugdíj járandóságát külön szerződés szabályozta, 1914 július 1. előtt ment nyugdíjba, akkor a törvény 4. §. 1. bekezdése szerint ugyanolyan elbánás alá esik, mintha nyugdíját nyugdíj szabályzat állapította volna meg. Ha 1924 július 1, vagyis a pénz stabilizálása után állapította meg a szerződés az alkalmazott nyugdíját, akkor egyáltalában nincsen átértékelésnek helye, hanem a 14. §. 2. bekezdése értelmében a járandóság összegére a szerződés lesz irányadó. A törvénynek ez a rendelkezése kétségtelenül helyes, de az is kétségtelen, hogy ezzel a kedvezménnyel elsősorban ismét a vezető tisztviselők fognak élni a maguk előnyére és a törvény életbelépése után igyekezni fognak a nyugdíjszabályzattól eltérő magas nyugdíjakat a maguk részére szerződéssel megállapítani, úgy, hogy az az anomália, amelyre bírálatomban rámutattam, ismét beállhat. Egészen más azonban azoknak a helyzete, akiknél a nyugdíj járandóság mértékére az 1914 július 1. és 1924 július 1. közötti időben kötött szerződés irányadó. Itt a törvény egy matematikai szabályt állít föl, mely szerint a szerződésileg kikötött nyugdíj járandóságot a szerződéskötés időpontjának valutájában kell számításba venni és vissza kell számítani az 1914 július 1-i aranyértékre. A legegyszerűbb eset a következő: Az 1919 szeptember 1-én kötött szerződés szerint az alkalmazott részére 20.000 korona nyugdíj köttetett ki. Az 1919 szeptemberre megállapított osztószám 10.74, tehát az 1919. évi szeptember l.-i értékű 20.000 koronának aranyértéke 1862 korona és ha a vállalatnak arányszáma 30%, a nyugdíj évi 558 P. 60 f. lesz. A törvényes rendezés abból a feltételezésből indult ki, hogy a tisztviselő nyugdíj járandósága mértékének szerződéses megállapítása idejében lépett szolgálatba, vagy hogy legalább is a nyugdíjra való igénye csak abban az időpontban keletkezett. Az ebből a feltevésből kiindult szabályozás meg is felel a bírói gyakorlatban kifejezésre jutott annak a jogszabálynak, hogy a nyugdíjat abban az értékben kell számításba venni, amelyben a nyugdíjfizetési kötelezettség el vállaltatott és a rendezés a 4. §. 3. bekezdésével is összhangban van, mely arról az esetről intézkedik, ha az első nyugdíjszabályzat nem az 1914. évben, vagy előbb, hanem utóbb keletkezett. De a törvény feltételezte ebben a legegyszerűbb esetébe is előállhat bizonyos méltánytalanság. Ugyanis a törvény összefogja a korona romlásának mind a tiz esztendejét, noha ezeknek nem mindegyikében érezték egyformán a pénz romlását. Nem is bírtak mindig arról tudomással és nem mindig tulajdonítottak a koronának az aranyértéknél kisebb értéket; de különösen nem azt az értéket, amely akár a mindenkori zürichi árfolyamnak, akár a 93736'1926. PM. rendelethez csatolt táblázatban foglalt kulcsnak megfelel. A pénz romlásának első éveiben az emberek a kokoronát vagy teljes értékűnek, vagy a dráguláshoz viszonyítva az aranyrelációhoz képest lecsökkent értéknél nagyobb értékűnek tekintették és ezért a szerződésekben is erre a nagyobb értékre voltak tekintettel. Ha tehát most ezeket az értékeket utólag vesszük korrekció alá, könnyen tulajdoníthatunk a feleknek olyan szerződési szándékot, mely tőlük távol állott. Viszont a koronaromlás későbbi éveiben már mindenki teljes tudatában volt a pénz elértéktelenedésének és így az akkor kötött szerződésekre egészen helyesen lehetett alkalmazni az átszámítási kulcs szerinti értéket. A bírói gyakorlat a szerződésileg megállapított nyugdíjaknál meglehetősen szigorúan alkalmazta ezt az átszámítási kulcsot, azonban több ítéletében nem zárkózott el annak vizsgálata elől sem, hogy a megállapított kegydíjnak a felek a szerződéskötés idejében milyen értéket tulajdonítottak (P. II. 1163 1927.). így egy nagy hajósvállalat nem nyugdíjjogosult alkalmazottainak békében is havi 36—72 korona kegydíjat szokott adni és ugyanilyen kegydíjakat juttatott 1920-ban is az elöregedett alkalmazottainak. A Kúria nem alkalmazta az 1920. évi értéket, hanem azt tette vizsgálat tárgyává, hogy abban az időben a felek milyen értéket tulajdonítottak az akkor már nem teljes aranyértékű koronának. Ez a bölcs ítélet mutatja, mennyire szükséges, hogy a bíró döntésénél az élet valóságait ne tévessze szem elől. Ámde rendszerint nem akként áll a dolog, hogy az alkalmazott akkor lépett szolgálatba, mikor nyugdíjat biztosító szerződése keletkezett, hanem korábban, és nem a nyugdíjjogosultság szerződési megállapítása esik a kritikus 10 év idejére, hanem magát a nyugdíjjogosultságot már korábbi szerződés szabályozta és az újabb szerződés vagy csak a nyugdíj kiszámításának alapjául szolgáló fizetést rendezte, vagy azzal egyidőben a nyugdíj mértékét is a korábbinál kedvezőbben szabályozta. Az is megtörténhetett, hogy a kritikus 10 évi időben történő fizetésszabályozás csak a törzsfizetésre terjedt ki; a különféle pótlékok és segélyek azonban ebben a szerződésben szabályozva nem voltak, hanem azok a fennálló általános rendelkezésekhez (pl. Tébe vagy Gyosz szabályok) idomultak. Ha ilyen esetekben alkalmazzuk a szerződéses tisztviselőre a törvény szerinti átszámítási kulcsot, nyilvánvalóvá lesz, hogy sokkal hátrányosabb