Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 12. szám - Észrevételek a magántisztviselők szolgálati viszonyaira vonatkozó törvénytervezethez

276 KERESKEDELMI JOG 12. sz. nem történt meg, hanem azt is, hogy érvényesen már nem is történhetik (V. ö. M. T. 1750. és köv. §§.). A különbség csak az érvényesítés után való jogállapot tekintetében áll fenn, mert míg a fizetési csekk érvényesítése alkalmával a csekk adása folytán keletkezett jogviszony végleges rendezést nyert, addig a fedezeti csekk érvényesítése után keletkezett jogállapot még a felek közt fennálló peres vagy perenkívüli rendezését igényli, mert a fedezeti csekk birtokosát a csekkösszeg nem végleges kielégítésben, hanem csak óvadékképen illeti. Hangsúlyozom, hogy az elmondottak a csekk kibocsátójának a közvetlenül szerződő vagy ilyennek tekintendő féllel szemben felhozható kifogásaira vonatkoznak. Harmadik személyekkel szemben a Csekkt. 22. §. 16. p. és V. T. 92. §-a szerint csak az in rem és a netán közvetlenül felhozható kifogások érvényesíthetők sikerrel. \ / Észrevételek a magántisztviselők A szolgálati viszonyaira vonatkozó törvénytervezethez Irta: Dr. König Endre ügyvéd. Előrebocsátani kívánjuk, hogy mi feltétlenül a tervezet mellett foglalunk állást és reméljük, hogy mielőbb törvénnyé fog válni. Igen természetes, hogy tökéletes törvénykönyv szerkesztése utópisztikus követelmény lévén, e kódexnek is megvannak a hézagai és téves álláspontjai, melyek korrektúrára szorulnak. Az alábbiakban nem annyira kimerítő kritikát kívánunk gyakorolni a tervezetet illetőleg, hanem néhány teljesen rapszodikusan kiválasztott problémával foglalkozunk. 1. A tervezet 1. §-a értelmében magántisztviselő vagy kereskedősegédnek oly egyén tekintendő, aki túlnyomóan kereskedősegédi, irodai vagy más magasabbrendű szolgálatot teljesít. Időszaki lapok szerkesztőségében alkalmazott személyekre a tervezet intézkedései csakis annyiban vonatkoznak, amennyiben a sajtótörvény idevágó intézkedései 57—59 §§-ok ezzel ellentétben nincsenek. Nem alkalmazható továbbá a tervezet többek között a színházi vállalatoknál irodalmi vagy művészi szolgálatra szerződtetett egyének jogviszonyaira sem. Bár kétségtelen, hogy az időszaki lapok munkatársaira vonatkozólag speciális rendelkezések szükségesek, mégsem indokolt a sajtótörvény intézkedéseinek változatlan fenntartása. E tizenöt évvel ezelőtt napvilágot látott törvénykönyv távolról sem oly humánus mint a tervezet, midőn az alkalmazottak érdekeiről van szó (így pl. nem ismeri a végkielégítés avagy kötelező szabadságidő intézményét) és mivel semmivel sem motiválható, hogy a szerkesztőségi munkatársaknak mostohább soruk legyen, mint más magánalkalmazottaknak pl. ha ugyanazon időszaki lap kiadóhivatalában vannak alkalmazva, a sajtótörvény 57—59 §§-ai a tervezet szellemében feltétlenül átdolgozandók. Nem hozható fel továbbá oly érv, mely a színházi alkalmazottaknak a tervezet szociális intézkedéseiből való kirekesztését indokolttá tenné. Kétségtelen, hogy úgy mint az időszaki lapok munkatársai esetében, itt is speciális szolgálati viszonnyal állunk szemben, amiért is a tervezet rendelkezései a színházi alkalmazottakat illetőleg is bizonyos módosításra szorulnának; kimerítően e kérdést ez alkalommal természetesen nem tárgyalhatjuk. Nem mulaszthatjuk el azonban már most felhívni a figyelmet arra, hogy a tervezet 25. §-ában szabályozott foglalkoztatáshoz való jog s a tervezet 100. §-ában megállapított rendkívüli felmondási terminusok a színházi alkalmazottakra s az időszaki lapok munkatársaira feltétlenül kiterjesztendők. Midőn dr. Kőnig Vilmos a foglalkoztatáshoz való jog elismerését javaslatba hozta (Jogállam 1903. 2. füzet és 1928. 6. füzet), elsősorban a színész példájára hivatkozott, ,,ki erkölcsileg és gazdaságilag tönkremegy, ha a munkaadó meddő tétlenségre kárhoztatja". Igen sajnálatos, hogy most midőn a kodifikátor elvben magáévá tette e gondolatot, épen a színészt rekesztette ki azon alkalmazottak sorából, kik foglalkoztatásukat követelhetik. Kétségtelen tehát, hogy a törvényhozó álláspontja revízióra szorul. Ugyancsak a színház leégését hozza fel többek között példa gyanánt dr. König Vilmos (lásd ugyanott), midőn rendkívüli körülmények között a felmondási időnek a munkaadó részéről való csökkentésének lehetővé tételét követeli; sajnos a tervezet a színházi vállalatokra nem terjesztette ki e speciális rendelkezést. Ép oly kevéssé mint a színész esetében, az időszaki lapok munkatársait illetőleg sem indokolható az, hogy a foglalkoztatáshoz való jog reájuk ki ne terjesztessék, lévén az újságírónak legalább is annyira vitális érdeke, hogy ne legyen tétlenségre kárhoztatva, mint minden más foglalkozással bíró alkalmazottnak. Ugyancsak biztosítani kell az időszaki lapok javára is azt a jogot, hogy rendkívüli körülmények esetében az alkalmazottakat megillető törvényes felmondási terminusokat a terv. 100. §-a értelmében csökkenthessék. A legnagyobb méltánytalanságot jelentené és amellett inkonsequens is volna, pl. azon időszaki laptól, melynek további megjelenése lehetetlenné van téve, azt kívánni, hogy munkatársaival szemben a törvényes felmondási határidőket respektálja, midőn más munkaadó rendkívüli körülmények esetében