Kereskedelmi jog, 1929 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1929 / 12. szám - A magánjog néhány új alapfogalmáról [2. r.]

270 KERESKEDELMI JOG 12. sz. vissza. A törvények visszaható erejének kérdése tehát különösképen a büntetőjogban birt fontossággal. A mi újabb keletű problémánk a törvények jövőbeli hatályának a kérdése. A kötött időtartamú törvény a társadalmi élet körforgásának természetszerű következményeképen hatályát veszti. Csak akkor hosszabbítható meg, ha azok a társadalmi erők, amelyek létrehozták, abban az időpontban, amikor hatálya megszűnik, még mindig annyira erősek, hogy módjukban áll a törvényhozás gépezetét újólag megindítani. Köztudomású, hogy sokkal nagyobb erőfeszítéssel lehet csak az országyűlést pozitív cselekvésre rábírni, mint annak pusztán passzív magatartását előidézni. Törvényt hatályon kívül helyezni semmivel sem kisebb munka, mint törvényt alkotni. Ezzel szemben a törvény időbeli hatályának korlátozása azt jelenti, hogy azt megszorítjuk — a jövőre vonatkozólag; azt jelenti, hogy meghosszabbításához nem elegendő a bíróságok és a közigazgatási hatóságok nemtörődömsége, hanem szükséges az is, hogy a szabad társadalmi tényezők a kellő pillanatban megfelelő erővel kopogtassanak a törvényhozás ajtaján. Az, hogy manapság egyáltalán szó kerülhet a törvények jövőbeli hatályára, mutatja, hogy a gazdasági folyamatoknak csak időleges tényezője. A törvényhozó nem intézkedik többé korlátlan mindenhatósággal a jövőről. A törvény puszta jelenlétével sokkal jobban befolyásolja az egyetemes gazdálkodás folyamatát, semmint hogy egy vagy csak egy fél emberöltőn túl változatlanul érvényben maradhasson. Mert ha jó és eredményes egy törvényalkotás, úgy egy ilyen időszak elteltével éppen azok az életviszonyok változtak meg gyökerestűi, amelyeket — szabályozni kívánt. Eképen lép be a törvényhozó is a „társadalmi" jogalkotás tényezői közé. Elfoglalja a helyét a többi tényező mellett, s nem /ó7ó7tük. III. A család és háztartás. Nem lehet azon se csodálkozni, hogy a társadalom életfolyamata nem hagyja érintetlenül a régifajta családot sem. A családot ma olyan szempontból is figyelembe kell venni, amelyet eddig a törvényhozó joggal nem vett tekintetbe: t. i. arra kell ügyelni, hogy a család: a tulajdonképení fogyasztó.' A jogászok között az a fikció terjedt el, hogy a tulaj donképeni fogyasztó a vevő, a bérlő, a haszonélvező; tehát mindig egy egyén. Ez nem helyes. A tulaj donképeni fogyasztók száma Magyarországon nem 8 millió (vagy helyesebben 20 millió), hanem ha helyes eredményhez akarunk jutni, úgy ezt a számot öttel kell osztani. A tulajdonképení fogyasztó Magyarországon 2 millió, Németországban 9 vagy 10 millió háztartás.2 A háborús idők jogrendszere, az a rendszer, amelynél minden: kenyér, hús, cipő, ruha csak jegy ellenében volt megszerezhető, az első napon összetört volna, ha az egyénnek nem lett volna módjuk háztartásuk körében egy — kiegyenlítő eljárásra. Mert amíg az egyiknek a kenyérszükséget e volt valamivel nagyobb, addig másiknak inkább húsra volt szüksége vagy egv pár cipő vagy szövet kellett neki. S így a háztartásban történő gazdálkodás a jegyrendszer hátrányait meglehetősen letompította. A háború utáni időben azután akarva nem akarva egy gazdasági adottsággal kellett a háztartást szemügyre vennünk, függetlenül minden érzelmi, erkölcsi, vallási és politikai vonatkozástól. Voltak ifjú párok, amelyek csak azért keltek egybe, hogy belekerülhessenek a lakásigénylők listájába és néha éveken keresztül együttéltek, anélkül, hogy közöttük valóban házasság állott volna fenn. Ha pedig a törvényhozó által az emberi élet legfontosabb eseményének szánt házasságkötés a néptömegek szánéira ríiar csak egy fikciót jelent, akkor — a jog megváltozott. Az ilyen házasfelek csak jogilag voltak azok, tényleg — nem. Ezzel szemben kialakultak jelentős életközösségek — megfelelő jogi forma nélkül. így pld. a hadiözvegyek csupán újbóli férjhezmenetelükig részesültek támogatásban. Ez a támogatás természetesen azután az özvegy tulajdonképení vagyona. Képtelenség az, hogy az özvegy újabb házasságra lépésekor erről a, vagyonról, mondhatni hozományáról lemondjon. Erre a hozományra neki, úgy szólván, a sorssal szemben van jussa: lehetetlenség, hogy a háborúnak, éppen ez a következménye ne jusson osztályrészéül. De már gazdasági okokból sem mondhat le róla, mert különben, különösen ha gyermekei vannak, nem talál egy olyan második férjet, aki képes volna ezt az egész háztartást ellátni. A hadiözvegyek tehát nem mentek újból férjhez, hanem egyszerűen vadházasságra léptek. Az ilyen „házasság"-nak minden előírt kelléke valósággal megvan, csak éppen az anyakönyvvezető hiányzik, mert az ő beavatkozása — lerombolná a házasság gazdasági bázisát. S egyszerre előttünk áll a római jog usuházasságának iskolapéldája. A polgári erkölcs uralmának korában a jogászok elszoktak attól, hogy az ilyen házasságonkívüli együttéléseket, amelyekre pedig a nem-polgári körökben mindig akadt példa, kellőképen méltányolják. Pusztán visszaéléseknek, kivételes erkölcstelenségnek tekintették. Szigorú határt vontak a házasság és a nem-házasság között és ekképen a köz2 Lásd: Friedr. Zahn: Handwörterbuch der Staatswissenschaften 4. kiadás 1923. — V. kötet 160. és köv. oldal.