Kereskedelmi jog, 1928 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1928 / 3. szám - Kézizálog - átadás nélkül
3. sz. KERESKEDELMI JOG 41 lőttek s ennek tanúságául a járlatlevelek a hitelezőnek átadattak. Igaz. hogy a csikók az adósnál maradtak vissza, de kiköltetett, hogy az eladáshoz a hitelező előzetes hozzájárulása szükséges s a vételárat a záloggal biztosított tartozás törlesztésére a hitelezőnek kell megkapnia. Ez az Ítélet, szerintem, nem tartalmaz semmit ujat az eddigi gyakorlathoz képest. A zálogtartó által történő zálogbavétel, a zálog tárgyának individuális megtekintése, kézről-kézre való átadása alapján való jogszerzés — nem uj gondolái a kézizálog judikaturájában. S az idézett ítélet továbbmenően is e kialakult judikatura szempontjait juttatja kifejezésre akkor, amidőn a hatályos kézi zálogszerzést állapítja meg azért, mert ennek azt a további kritériumát is fenforogni látja, hogy a zálogtárgya feletti rendelkezés a hitelező hozájárulásától tétetvén függővé s a járlatlevelek is ezért adattak át a hitelezőnek, ami által a zálogtárgynak a hitelező befolyása és rendelkezési körébe jutása külsőleg is kifejezést nyert. S ez a most kifejezésre juttatott gondolat véleményem szerint a punctum saliens. Gya korlati vonatkozásokban is ez a választóvonal a kézizálog érvényessége, hatályossága tekintetében. A kézizálogot ugy kell megalapítani, hogy az külsőleg is kifejezést nyerjen. Ezt a szempontot leszögezi a hivatolt kúriai Ítélet is. I Hogy a járlat átadása alkalmas eszköz-e ezen cél elérésére, — az elvileg jelentő seggel nem bír.) A nóvumot így csak a K. ,T. februári számában megjelent P. IV. 4444/1927. sz. Ítéletben látom. Ez az Ítélet is hivatkozik a K. T. 302. §-ának arra a rendelkezésére, hogy a zálogtárgy a hitelezőnek átadandó, egy különös logikai ugrással azonban az ité let e gondolat nem fejtegeti tovább, hanem mintegy ezzel ellentétben hivatkozik a felek akaratára — ami e kérdésnek egészen más oldala — s megállapítja, hogy a zálogtárgynak az adósnál történt visszahagyása a zálogjog hatályosságát nem érintheti. Az eddigi joggyakorlat szerint is megvolt a lehetősége annak, hogy a zálogtárgy az adósnál maradjon vissza. Nem is ebben a megállapításban mutatkozik a nóvum. Hanem abban látom inkább a hiatust. mint az újításra való törekvést, hogy az eddigi gyakorlattal szemben az ilélel hallgatással mellőzi azt a kérdési: megtörtént-e konkrét esetben a gépnek kézizálogba vétele, ha igen. kifelé felismerhető-e; ha nem. miérl nem voll erre szükség; mi az indoka annak, hogy a Kúria itt a 302. §. világos, határozott rendelkezéseit s az azt eddig mindig tiszteletben tarló gyakorlatot figyelmen kivül hagyva, contra legem, valami uj jogfejlődési irányi akar inaugurálni? Az ilélel konstrukciója, az a körülmény, hogy e kérdésre semmiféle választ nem kapunk, azl a meggyőződést érleli meg bennem, hogy itt nem valami uj jogfejlődés hajnalhasadásál kell látnunk, s e felfogásomban az a negatívum is megerősít, hogy ez ítélet az eddigi gyakorlattól való eltérés indokolását teljesen mellőzi, mintegy ezzel is kifejezésre juttatva azt. hogy nem akar elvi jelentőségű, uj csapást jelölő joggyakorlat útjelző táblája lenni. Ezért nem hiszem, hogy a törvény világos rendelkezése s az ahhoz fűződő, a törvény intencióihoz mindenkor alkalmazkodó joggyakorlat ellenére itt az eddigivel ellentétes, uj, állandó jellegűnek Ígérkező gyakorlat kialakulásával kellene számolnunk. Marad a másik kérdés: gazdasági, jogpolitikai szempontok javalnák-e joggyakorlatunknak ily irányban való fejlődését? Kivánatos-e. hogy a hitelező és adós konszenzusa elegendő legyen a kézizálog megalapításához — szemben az eddigi gyakorlattal, amidőn a dologi jogi hatállyal bíró zálogjog szerzésének alapját a zálogtárgynak a hitelező vagy a zálogtartó részére való átadása adta meg. A válasz csak tagadó lehet. A csak kötelmi cimen alapuló s igy a zálogjogot szerző hitelező és adós édes titkaként megmaradó ingó zálogjognak bevezetése a legsúlyosabb konzekvenciákra vezetne. A publicitás elve, amely itt egyben a gazdasági forgalom jóhiszeműségének és biztonságának védelmét is jelenti — szenvedné igy a legsúlyosabb sérelmet. A titkos, kifelé fel nem ismerhető ingó zálogjogszerzésnek lehetősége aláaknázná a hitelélet biztonságát és oly meglepetések élé állithatná az egy hitelező érdekében nyújtott kedvezmény a többi hitelezőket, amelynek veszélyes gyakorlati kihatásait még elképzelni sem könnyű. Igaz, hogy van komoly szükségérzet abban az irányban is, hogy ingó dolgon a hitelezőnek váló átadás nélkül is lehessen zálogjogot szerezni. A publicitás szempontjainak védelméről azonban ez esetre intézményesen gondoskodni kell. Ezen a gondolaton épül az ingójelzálogjogról szóló törvényjavaslatunk, ezt akarja életre hívni az ipari záloglevelekről szóló törvénytervezet. Mindegyik nyilván könyvi publicitást akar biztosítani, az egyik az ingójelzálogkönyv, a másik a központi telekkönyv intézményének élelrehivásával. Az ingókra vonatkozó zálogjog" szerzése a zálogtárgyaknak a hitelező részére történő átadása nélkül közgazdasági és jogi szempontból helyesen valóban csak ugy oldható meg, hogyha e vagyontárgyak lekötése harmadik személyek részéről kétségtelenül felismerhető. S ezt nem a joggyakorlat irányváltozása, hanem a publicitást szolgáló jogintézményeknek törvény utján való megalkotása teremtheti meg.
