Kereskedelmi jog, 1927 (24. évfolyam, 1-11. szám)

1927 / 4. szám - Államközi egyezménytervezet a vételi és szolgálati szerződések nemzetközi magánjoga tárgyában

68 KERESKEDELMI JOG 4. sz. ö telepének, ha pedig nem üzleti körben történt ügyiéiről van szó, az ő lakóhelyének jogát. Végeredményben tehát, mint látjuk, a bizottság a domizilium alapelvét fogadta el, mint ezekben a kötelmijogi ügyletekben az általános rendező elvet. Ez az angol-szász doktrínának elve is, és igy azt lehetne mondani, hogy a nemzetközi magánjog egy fontos kérdésében ez a doktrína győzött, de egyszersmind hozzá kell tenni, hogy ezekben a kérdésekben, a hazai jog meghatározásánál a domizilium elvének elfogadását a dolog természete hoza magával. E nézethez csatlakozom. Tudom, hogv erős ellenállással kell megküzdeni. Valljuk be, hogy a teljesités helyének törvénye sok vonzerővel bir. Ha a teljesités helyét kikötöttem, nem kötöttem ki ama hely törvényeit is? Ámde vegyük az összehasonlító jogtudomány révén az eseteket közelebbről szemügyre. A német, az osztrák, a magyar törvények értelmében a teljesités helye rendszerint az eladó telepe. Ez világosan kiderül a K. T. 322. §-ából, amely az elvet kifejezetten tartalmazza és a 344. §. második bekezdéséből, amely szerint az a körülmény, hogy az eladó a fuvarozással járó kiadások és költségek viselését elvállalta, még magában véve nem szolgálhat okul arra, hogy a hely, ahová a fuvarozásnak történnie kell, az eladóra nézve teljesités helyéül tekintessék. A német polgári törvénykönyv 269. §-a a magyar kereskedelmi törvény 322. §-ának megfelelőleg intézkedik. A törvényszövegek majdnem teljesen megegyeznek. Az osztrák kereskedelmi törvény 324. §-a azonos a magyar kereskedelmi törvény 322. §-ával. Az osztrák 342. §. a vételre nézve világosan megállapítja azt, amit a magyar 322. §. a kereskedelmi ügyletekre nézve általában megállapít, hogy t. i. a szerződés teljesítési helye az eladó telepe vagy lakhelye. A magyar kereskedelmi törvény 344. §. második bekezdése pedig azonos az osztrák K. T. 345. §-ának második bekezdésével, ami természetes, hiszen mindketten á német általános kereskedelmi törvény gyermekei. A francia jogban ki kell indulni a Code Civil 1583. §-ból, amely szerint a tulajdon az adásvételnél magával a konszenzussal megy át a vevőre és az 1138. szakasszból, amely szerint, amennyiben az eladó az átadással nem késedelmes, az átadás pillanatában a dolog kockázata a vevőre megy át; az átadás pedig azonnal esedékes, amint a tulajdon átszáll és ;i tulajdon átszáll az átadás előtt is. A Code Commerce 100. §-a értelmében az áru abban a pillanatban, amikor az eladó raktárát elhagyta, ellenkező megállapodás hijján a tulajdonos kockázatára és vészéi vére utazik, az 1580. Code Civil szakasz szerint a tulajdonos a vevő abban a pillanatban, amidőn a konszenzus létrejött. Ami pedig a még nem specifikált árukat illeti, ugy ezekre nézve nincs eltérés, mert a Code Civil 1247. §-a második bekezdése szerint a teljesítésnek, ha( sak nem valamely egyedi dolog a tárgya, vagy arra nézve külön kikötés van, a kötelezett lakó hetijén kell történnie és mint Lyon Caen Manuel-jének 406-ik fejezetében mondja az a vélelem, a felek ellenkező megállapodása hijján, hogy a teljesítésnek, illetve átadásnak az eladónál kell történnie, egy régi tradícióhoz képest. Az olasz polgári törvénykönyv 1249. §-a szerint a teljesítésnek az adós lakhelyén kell történnie, a vételárnak az átadás helyén. Végül megemlítem a Svájci Obligationen Recht 74-ik szakaszát, amely szerint egyedi tárgyak a szerződéskötés időpontjában, vagy tároló helyükön egyéb dologszolgáltatási kötelezettségük ott teljesitendők, ahol az adós a szerződés megkötésekor lakóhellyel birt. Mint látjuk tehát a szárazföldi jogokban, amidőn az eladó telep vagy lakóhelyének jogát fogadjuk el, voltaképpen nem teszünk egyebet, mint hogy a teljesités törvénymegállapitotta helyének jogát fogadjuk el mérvadónak. Az angol jogban egyrészről tekintetbe veendő a Sale of Gods Act. 20. §-a, amely azt mondja, hogy a felek ellenkező megállapodása hijján az áruk az eladó kockázatában maradnak mindaddig, mig a vevő nem lesz azok tulajdonosa, az a kérdés azonban, hogy mikor lesz a vevő tulajdonos, a 17. §. szerint a felek intenciójától függ. Stevens* szerint az átadás helye más kifejezett vagy hallgatag megállapodás hijján az eladó telephelye, ha kereskedő, ha nem, lakóhelye. Mégis a bizottság nagytekintélyű tagjai figyelmeztettek arra, hogy ez a kérdés az angol jogban nincs anynyira tisztázva, mint a szárazföldi jogban, és hogy a kérdésnek ilyetén megoldása a szárazföldi jogrendszerek álláspontjának kedvez, legalább is azokban az esetekben, midőn szárazföldiek az eladók. Azt hiszem tehát, hogy megállapíthatjuk, hogy e tervezetnek alapelve megfelel a doktrína fejlődésének, a kereskedelmi forgalom igényeinek és az igazságérzetnek is, mert hiszen a teljesítési hely, mint láttuk, általában, ha a kötelezett kereskedő vagy iparos, az ő telephelye, ha nem, az ő lakóhelye. Nagyon ritkán jön elő, hogy az eladó vállalja az ut kockázatát. Hiszen a Cif-szerződések esetében is a kockázat csak a vevőt illeti, annak dacára, hogy a vevő megfizeti a költségeket, a fuvart, a biztosítási dijat s a vételárban mindezek bennfoglaltatnak. Az általános alapelv helyességéhez kétség annál kevésbé férhet, mert az érdekelt körök felfogásának oly hivatott képviselője, mint a párisi Nemzetközi Kereskedelmi Ka*) Mercantile Law, 7. kiadás, 2640 (Azonban lásd Sale of Goods act, s 32).