Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 1. szám - Aktuális kereskedelmi jogi kérdések. Még mindig a valorizációról. Észrevételek dr. Pollák Rudolfnak a Juristische Blätter LIII. évi 23. és 24. számában megjelent cikkére. Valorizáció a vasuti fuvarozási ügyleteknél

1. sz. KERESKEDELMI JOG 5 lalkoztam előbbeni cikkemben (Keresk. Jog XXVI. évi 4. száma) s ott rámutattam az 1923: XXXIX. t.-c. 8. §-a rendelkezésének fogyatékosságára, mely a birói gyakorlatot tévútra képes vezetni. Nem száinitom magam a próféták közé, ilyenek csak a politikai arénában szerepelnek (bár ott is a komédia színhelyéhez méltóan, mint «hamis» próféták), de jóslatom mégis teljesült, az idézett «szerencsés» 8.. §. alkalmazásánál a birói gyakorlat (még pedig a legmagasabb fórumon, a Kúrián, két különböző tanácsban) egymástól teljesen elágazó két különböző uton indult meg, tehát az egyik ut mindenesetre tévút volt. De lássuk közelebbről az ominózus 8. §-t. «Ez a törvény nem nyer alkalmazást a nemzetközi egyezményekben és a vasúti üzletszabályzaton alapuló pénztartozásokra, úgyszintén az államnak, törvényhatóságnak, községnek (városnak), vagy állami, törvényhatósági, községi (városi) intézménynek (üzemnek) kölcsöntartozásaira, valamint oly pénztartozásaira sem. amelyek tekintetében a hitelezővel szemben nem kizárólag magánjogi alanyként jelentkeznek. Az emiitett hatóságoknak, intézményeknek (üzemeknek) egyéb pénztartozásaira ezt a törvényt azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy az emiitett hatóságok, intézmények (üzemek) közszállitáson alapuló pénztartozás tekintetében csak az 1907:111. t.-c, 13. §-ának második bekezdésében meghatározott határidő elteltével esnek késedelembe és hogy bármely pénztartozásuk után késedelem esetében is. csak a 2. §. második bekezdésében megállapított mérsékelt összegű kártérítés jár.» Már most tudni kell, hogy a vasúti üzletszabályzatra vonatkozó rendelkezés nem volt benn a törvényhozás elé terjesztett miniszteri törvényjavaslat eredeti szövegében, hanem csak a nemzetgyűlésen — az igazságügyi bizottság javaslatára, mint közbeszúrt «Schusterfleck» került a törvénybe, holott a törvényjavaslat miniszteri indokolása szerint a vasúti fuvarozás során felmerült kár követelésének esete a szóbanforgó törvény hatálya alá esik. Meg kell jegyezni még azt is, hogy a szóbanforgó törvény csak a késedelmi kamat helyett akar kártérítést adni s az 5. §. második bekezdésének rendelkezése a tőkeösszeg valorizációját általában nem zárja ki. Lássuk már most ezzel szemben a Kúria ellentétes határozatait. A VII. tanács JÍ981/1923. számú Ítéletében (Keresk. Jog 1924. évi 10. száma, 110. lap) kimondta, hogy a vasúti üzletszabályzaton alapuló kárkövetelés, mely a vasútnak a fuvarozás körüli szándékos eljárásából vagy vétkes gondatlanságából származik, valorizálható. Hasonló módon határozott a VIT. tanács 703/ 1924, szám alatt. Ezzel ellenkezően, a IV. tanács 4389/1923. sz. alatt (Keresk. Jog 1924. évi 10. sz>, 112. 1.) akként határozott, hogy a MÁV ellen az üzletszabályzat alapján támasztott követelés nem valorizálható, mert ennek útját állja az 1923: XXXIX. t.-c. 8. §-á. Több hasonló határozatot is hozott a IV. tanács (1397/1924., 5670/1923., 7546/1923. sz.) De a II. tanács is II. 612/1924. sz. alatt hozott, a Hiteljogi Döntvénytár XVII. kötete 96. lapján közölt határozatában megtagadta a létszámból jogellenesen törölt MÁV alkalmazott járandóságának valorizációját az 1923: XXXIX. t.-c. 8. §-a alapján. Ezek után az ellentétes határozatok után a jogkereső közönség most már bizonytalanságban van: quid juris? Erre a kérdésre csak jogegységi döntés adhatná, meg az irányadó feleletet, amelyre pedig szükség van, mert tudvalevően óriási nagy a vasút ellen az üzletszabályzat alapján támasztott kártérítési követelések száma. Szerény nézetem szerint e kérdésben a VII. tanácsnak van igaza. Mert a sokszor idézett 8. §. a vasúti üzletszabályzaton alapuló -pénztartozásoknál csak az 1923:XXXIX. t.-c. alkalmazását, tehát csak azt zárja ki, hogy a törvényes késedelmi kamat helyett az ennél magasabb, a 2. §-ban meghatározott kamatot követelhesse a hitelező, de nem zárja ki azt, hogy a vasút közegeinek szándékos elj árasa vagy vétkes gondatlansága esetében az üzletszabályzat értelmében teljes kártérítésre köteleztessék, amely kétségtelenül magába foglalja a pénz vásárló erejének a késedelem ideje alatt bekövetkezett lerombolásábál származott kárnak megtérítését, melyet mint a saját mulasztásának következményét a vasút tartozik viselni. Ennek a kártérítésnek a megtérítését az idézett törvény egyáltalán nem zárja ki, sőt az 5. §. második bekezdésének rendelkezése, mely szerint a bizonyított magasabb kárnak megtérítése az általános jogszabályok szerint (tehát nem a 2., 3. és 4. §-okban megszabott korlátokon belül) követelhető, ennek a kárnak a követelhetését expressis .verbis megengedi s az idézett törvénynek nincs oly rendelkezése, mely magának a vasúti üzletszabályzatnak a rendelkezéseit a legkisebb mértékben is érintené s a vasútnak az üzletszabályzatban meghatározott kártérítési felelősségét megszorítaná. Csak a 2. §-ban meghatározott magasabb kamat viselése alól menti fel a 8. §. a vasutat, de egyáltalán nem szorítja meg annak az általános jogszabályokon alapuló felelősségét. Nyilvánvaló tehát, hogy a VII. tanács határozata a helyes, a II. és IV. tanács döntése pedig csak a hevenyészetten megalkotott és homályosan szerkesztett 1923:XXXIX. t.-c. félreértésének a következménye.