Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 11. szám - A valorizációs javaslat - jogi szempontból

146 KERESKEDELMI JOG 11. sz. A vigasztaló csak az lehet, hogy a javaslat nyilván nem megy el az adósok teljesitőképességének határáig, hanem egyenesen védekezik minden olyan vagyoneltolódással szemben, ami valorizáció folytán a közgazdasági életben jelentős tényezőknél bekövetkezhetnék. Ha azonban a dolog igy áll, valóban önként merül fel a kérdés, hogy miért kell a valorizáció kérdését éppen most megoldani, amikor a gazdasági helyzet a legkevésbbé birja el a megrázkódtatásokat és ha már ez a kérdés még a szanálás előtt nem nyert megoldást, miért nem lehet azzal még egy ideig várni, amig a magángazdasági élet aléltságából feléled és a vállalatok fizetőképessége, vagyonuk mobilitása visszatér. A most mondottakból is következik ós a javaslat 1. §-ából is világos, hogy a kormány a javaslat előkészitésekor nem kivánta azt az utat követelni, amely a pénzre, mint fizetési eszközre közvetlenül ható szabályozásban jelentkezett volna és amely azt mondta volna ki, hogy a pénz nem névérték szerinti kényszerárfolyammal használható fel fizetésre, hanem bizonyos más árfolyam szerint. A javaslat a pénz kényszerárfolyamát nem érinti és ennek a kiindulási pontjának természetszerű következménye, hogy a megengedett esetekben sem léphet a valorizált összeg a pénztartozás eredeti összegének automatikusan a helyébe, hanem az átértékelés a pénztartozás felemelésének formájában történik. II. A számszerűleg meghatározott pénztartozás összegének a hitelező egyoldalú kérelmére megváltoztatása jogunkban nem ismeretlen, példája az 1874:XVIII. t.-c. 5. §-a és a Pp. 413. §-a, ámde ezekben az esetekben járadékokról van szó, amelyek összegét biróság állapította meg és ennek az intézménynek inkább perjogi jellege van. Az olyan szabálynak, amely általános jellegű, vagyis a szerződéssel meghatározott egyszeri pénzszolgáltatásra is kiterjed és mégis nem minden pénztartozásra nyer alkalmazást, a jogrendszerben elhelyezkedése közelebbi megvilágításra szorul és nem lehet e felett a kérdés felett egyszerűen azzal napirendre térni, hogy a valorizáció extraordinaria cognitio, tehát szabad neki a jogi fogalmakkal hadilábon állania. Ez a kérdés éppen az, hogy a javaslat szerint tisztán jogi szempontból mi a valorizáció. Erre a kérdésre nem adnak feleletet a valorizációról eddig kialakult elméleti felfogások. Nem lehet szó a javaslat rendelkezései mellett a Savigny-féle felfogásról, amely azt vitatja, hogy a pénz a magánjogi forgalomban sohasem szerepelhet másként fizetési eszközül, mint árfolyamértéke erejéig, hiszen a javaslat szerint ennek éppen az ellenkezője áll (1. és . Nem ad megfelelő magyarázatot az az elméleti felfogás sem, amely a német B. G. B. 607. §-a alapján azt vitatja, hogy a pénztartozást is a kikötött minőségben kell teljesíteni, a csökkent értékű pénz pedig nem olyan minőségű, mint amilyennek szolgáltatására az adós kötelezve van. Nem tekintve azt a kérdést, vájjon a pénz kény szer ár folyama mellett a pénz minőségbeli különbségéről egyáltalán lehet-e szó, a javaslat értelmében történő átértékelés esetében az adós nem fog jobbminőségü pénzzel fizetni, hanem éppen a B. G. B. 607. §-ának megfelelő jogszabályunk ellenére, nagyobb mennyiséget fog szolgáltatni. Hogy a szolgáltatásnak a kapott ellenszolgáltatással arányban kell állania (Roler), ez a tétel sem felel meg a javaslatnak, mert ez az arány még a megengedett átértékelés esetében is csak ritkán fog helyreállani, de sohasem az átértékelésből kizárt pénztartozásoknál. Az a felfogás, amely a clasula rebus sic stantibus elvének alkalmazásával oldaná meg a valorizáció kérdését, már csak azért sem megfelelő, mert a clausula-tan a viszonyok változása alapján csupán a szerződés hatálytalanítását engedi meg, de azzal ellentétes az olyan megoldás, amely a felek jogviszonyát érintetlenül hagyva az egyik fél szolgáltatását felemeli. Az az elmélet sem talál a javaslat rendelkezéseire, amely a valorizáció alapját a szerződések jóhiszemű értelmezésében látja (Sontag), hiszen a szerződések értelmezése utján csak olyan akaratot lehet felszinre hozni, amely a felek valamelyikében megvolt, de semmiesetre sem lehet nekik azt imputálni, hogy az akaratuk a javaslatban foglalt rendelkezések alkalmazására irányult. A valorizáció jogalapjául az adós gazdagodását elfogadó elmélet (Enneccerus), valamint az ezzel rokon fedezeti alap elve (Wahle) a jogviszonyoknak csak igen szűk körére talál. A szerződéseknek a tisztességes forgalom alapelveirek megfelelő teljesitését kivánó elmélet (Reichsgericht) szintén ellenkezik a valorizációt kizáró rendelkezéseivel és emellett gyengéje, hogy a tisztességes forgalom kialakult alapelvének nem lehet tekinteni az olyan felfogást, amely csupán az egyik félnek kívánsága, de nem általános elv. Emellett ez az alapelv sem terjedhet ki a követelés mennyiségének megváltoztatására, hanem csupán a szolgáltatás módjának a meghatározására. A javaslat előtt mindenesetre volt létjogosultsága annak a felfogásnak, amely a valorizációban jogalkalmazást látott iuris civilis corrigendi gratia (Szladits), de törvény mellett ez a felfogás éppen nem állhat meg. A javaslat részben magáévá is teszi a méltányos kiegyenlítés gondolatát (Reichsgericht, Örtmann, Schuszter, Gallia), de ez a felfogás is ellenkezik egyes pénztartozásoknak az átértékelésből kizárásával. A kérdés megoldását a következőképen gondolom helyesnek: