Kereskedelmi jog, 1925 (22. évfolyam, 1-11. szám)

1925 / 9. szám - A német valorizációs törvény

9. sz. KERESKEDELMI JOG 121 befektetés»-jellegű pénzkövetelések tekintetében (ezek nagyjából ugyanazt a kört fedik, mint a nálunk u. n. «tiszta pénztartozások)), amelyek itt tudvalevőleg szintén nem jutnak előre;) és azoknak valorizálását csak eléggé kis mérvben mondotta ki. Vezérige akkor ez volt: «az aranyérték 15%-a», bár természetesen szimplicizmus lenne figyelmen kivül hagyni azt, hogy ettől a fővonaltól lefelé, de felfelé is bonyolult és jelentős eltérések voltak. Mivel azonban a valorizáció német hivei tovább folytatták hatalmas akciójukat, legalább is méltányosabb rész-felértékelésért (40%-ot akartak a 15% helyébe: heves parlamenti harc után, sokszoros kompromisszumok közepette (amelyek dacára is maradtak, akik az akciót még mindig nem akarják feladni,) létrejött ez a mostani törvény, amely immár elvileg 25%-ot ad. A törvény nemcsak a III. Steuernotverordnungot váltja fel, hanem — formálisan — a vagyonbefektetések körén tnlmenőleg is intézkedik. Mégis érdemben inkább csak ezen «adórendelet)) idevágó részeinek az ujabb, javitott kiadása3, és az egész nagy processzust tekintve, épugy a teljes valorizáció elvágása akar lenni, mint az.4 Nem kétséges, hogy a kormány- és parlament-szabta írott jog hiányában a BGB alapján5 kifejlett birói gyakorlat (ezt kell a törvényben emlegetett «általános szabályok» alatt értenünk) többet adna, nem kevesebbet; a törvény inkább elvon, mint megad. Azért is egyik általánosabb tétele6 érdekesen igy szövegez: «A vagyonbefektetések felértékelésének nem szabad . .. 25%-ot meghaladnia.» Érthető, ha «Entwertungsgesetz»-nek is mondották. A 88 §-os törvény rendszere az, hogy egyes fejezetekben rendre szabályozza a jelzálogos követeléseket (II. fej., az egésznek a súlypontja, terjedelemben jó negyedrésze); a Grundschuld, Rentenschuld, telki teher, hajó- és vasut-zálog intézményeit (III. fej.); az ipari kötvényeket és hasonlókat (IV. fej.); a zálogleveleket és hasonlókat (V. fej.); a közjogi alakulatoknak mint gazdasági üzemek vállalkozóinak kötvényeit (VI. fej.); a takarékbetéteket (VII. fej.): a biztosítási igényeket (VIII. fej); az egyéb vagyonbefektetéseket (IX. fej. II. része); a gyári takarék- és nyugdíjpénztárak elleni igényeket (IX. fej. III. része); a folyószámlákat és a bankok elleni kölcsönMgényeket (IX. fej. IV. része). Ezenkívül vannak némi átfogó, 3 Jellemző, hogy Mügel uj „Kommentár zum Aufwertungsgesetz"-ét „egyszersmind a III. Steuernotverordnung felértékelési rendelkezéseiről irt kommentárjának harmadik kiadásaként" bocsátja ki. * Nem foglalkozom a továbbiakban a törvény és a Steuernotverordnung egybevetésével, csak a törvénnyel egymagában. 5 A BGB-ben természetesen époly kevéssé van szó pénzromlásról és valorizációról, mint más kódexekben, de a Treu und Glauben-t tartalmazza (elsősorban: 242. §), és erre építették a felértékelést. 6 § 63. Absatz (1). 7 Úgyszintén depositum irregulare. anyagi és alaki rendelkezései. A fel nem sorolt jogcímekből eredő igények felértékelése az ^általános szabályok* szerint történik (§ 62.): tehát lényegileg nem szabályozza a törvény a synallagmatikus szerződésekből, kölcsönökből, kártérítésből, család- és örökjogi címekből stb. stb. eredő pénzigényeket,8 ezek mentesek pl. a 25%-os korláttól, szabad belátására maradnak a bíróságoknak. Igazából tehát a törvény csak egy részét íeszi a német jogban érvényesülő valorizációs szabályoknak; a másik részt csak formálisan (az önmagán kivüli szabályokra utalással) tartalmazza. Erről nem szabad megfeledkezni, sem pedig az utalás magátólértődő rövidségéből oly impressziót meríteni, mintha a teljes valorizációnak fennmaradó terület kisebb jelentőségű volna. A felértékelésnek a törvény szerint nem előfeltétele az adósnak sem késedelme, sem gazdagodása, hanem elvileg csak az, hogy a márkakövetelés értéke csökkent a pénzromlás által (1. pl. a törvény első mondatának stilizálását). Tiszta identitási, aequivalentia-alapszemlélet. A szabályozott pénzobligációk körében, természetesen ki nem mondottan, az a törvénynek egyik legfőbb gondja, hogy amit már ad, azt ne a spekulánsoknak (az elértéktelenedett márkakövetelések olcsó összevásárlóinak) juttassa, hanem azoknak, akik a most felértékelt jogok annakidejéni elértéktelenedésén tényleg vesztettek. Ez nemcsak egyes részintézkedésekben nyilvánul,9 hanem abban az alapvető rendelkezésben, hogy az obligációnak nem keletkezésekori, hanem a mostani hitelező által történt megszerzésekori értéke10 szolgál a felértékelés alapjául (§ 3. Absatz (1), 1. pont), sőt 8 Feltéve, hogy nincsenek jelzágolilag biztosítva vagy másként (pl. kölcsön azáltal, hogy banknak adták) nem sodródnak a szabályozott területbe. A szabályozott területen belül ismét áttörnek néhol „az általános szabályok" (pl. § 10.), miről alább. 9 Pl. abban, hogy az ipari kötvények 15°/o-os valorizációján felül most külön „élvezeti jog" formájában megadott további 10°/o-ot csak a régi kötvénybirtokosok (..Altbesitzer") kapják, akik t. i. 1920 július 1. előtt szerezték kötvényüket és mostanig megtartották. (§ 37.) A mondott napon a márka aranyértékének még 10%-a felett állott, kb. ugy, mint a mi koronánk 1919 augusztusában. 10 Vagyis a névérték, átszámítva az akkor volt márkaérték szerint. — Az átszámítás nem dollárárfolyamok szerint történik (melyek Németországban azt a szerepet játszották, mint nálunk a zürichi jegyzés), hanem a törvényhez csatolt tabella szerint, amely az aranymárka és papirmárka mindenkori relációit sorolja fel. Ez nemcsak nemzeti presztízs szempontjából van igy, hanem a tabella érdemileg is korrigálta a dollárárfolyamokat abból a tekintetből, hogy a márka belföldi vásárlóereje időnként magasabb volt, mint a külföldi: tehát több aranymárkában tünteti fel ilyenkor a papirmárka értékét, mint a dollár szerint kellene. Ez a hitelezők javára szóló méltányos rektifikáció. — Ugyanezen szempontból folyik, hogy az 1918 jan. l.-je előtt szerzésnél (amikor a papirmárka még nem vesztett többet 20°/o-nál) egyszerűen az áll, hogy 1 papirmárka = 1 aranymárka.