Kereskedelmi jog, 1924 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1924 / 1. szám - Aktuális kereskedelmi jogi kérdések

2 KERESKEDELMI JOG 1. sz. tozott volna neki ily határidőt adni. Helyes-e ez a gyakorlat? megfelel-e a törvénynek és a kereskedelmi élet jól felfogott követelményeinek? Szerinteni igen s helytelen dolog volna erről a helyes ösvényről ismét letérni. Ami elsősorban a törvényt illeti, ezzel a Kúria gyakorlata távolról sincs ellentétben s nem vonható erre következtetés abból sem, hogy a törvény a «tartozik» szót használja s ekként szól: «kellő időt engedni tartozik". Mert a törvény nem mondja azt, hogy a nem késedelmes fél a másik félnek, aki késedelmével a szerződést már megszegte, akkor is tartozik ily határidőt adni, ha a késedelmes fél ilyet igénybe venni nem kiván s ebbeli kívánságát nem juttatja kifejezésre, sőt beállott, késedelmével éppen ellenkezően annak ad kifejezést, hogy nem kiván teljesíteni, s a törvény expressis verbis nem tartalmaz kijelentést arra nézve, hogy kérelemre, vagy kérelem nélkül tartozik-e a nem késedelmes fél a másik félnek utólagos teljesítési időt adni s nem rendeli a törvény azt, hogy a nem késedelmes fél a késedelmes fél részére ily határidőt kitűzni köteles, sőt ellenkezőleg, ezzel a kifejezéssel: engedni tartozik, a törvény inkább annak ad kifejezést, hogy a nem késedelmes télnek az utólagos határidő engedélyezésére vonatkozó kötelezettsége feltételezi azt, hogy a másik fél kérje ily határidő engedélyezését, mert az engedély a szó közönséges értelme szerint is azt feltételezi, hogy legyen valamely kívánság vagy kérelem, amelynek engednünk kell, mert csak annak engedhetünk, aki kiván valamit s mert a törvényben használt «tartozik» szónak ily körülmények között a helyes értelme egyedül az, hogy a kijelentett kívánságnak ragu kérelemnek kell engedni, nem pedig az, hogy a nem késedelmes fél, aki a másik fél késedelme következtében már jogot szerzett arra, hogy a nemteljesités miatt kártérítésnek követelése, vagy az ügylettől való elállás iránti szándékát juttassa kifejezésre, a késedelmes félnek érdekeit vegye oltalmába s neki, aki késedelmével már annak adott kifejezést, hogy a szerződést nem teljesiti, úgyszólván hóna alá nyúlva önmaga és i'inként segítse öt ahhoz, hogy utólag teljesíthessen. Azt hiszem, ezekben sikerült meggyőzően kimutatnom, hogy a kir. Kúria IV. polgári tanácsának gyakorlata a törvénnyel nem ellenkezik, sőt a törvény helyes értelmezésének teljesen megfelel. Áttérve ezek után arra a kérdésre, hogy megfelel-e ez a gyakorlat a kereskedelmi élet jól felfogott követelményeinek, nézetünk szerint a válasz erre a kérdésre is csak igenlő lehet. Mert mit kíván elsősorban a kereskedelmi élet? Jogbiztonságot, úgynevezett «Treu mid CIl(u(ben»-f. azt hogy a szerződő felek mindegyike mindenkor tudhassa, mi a másik félnek a szándéka, hogy ne tartsák őt erre nézve bizonytalanságban, hogy jogos kereskedői érdekeit az árhullámzások ellen kellő időben megvédhesse, hogy e védelem érvényesülésének útjába a másik fél gátat ne vethessen s az ő hátrányára jogsértő módon, vagy legalább is a kölcsönös jóhiszeműség és bizalom (Treu und Glauben) megsértésével a spekuláció előnyeit ki ne aknázhassa. S mit látunk az adott esetben? A késedelmes fél, aki nem nyilatkozik aría nézve, hogy kiván-e utólag teljesiteni, ezzel nyitva tartja a maga részére a lehetőséget, hogy az esetleges árhullámzás előnyeit a maga javára s a nem késedelmes fél rovására kiaknázhassa s az utóbbit bizonytalanságban hagyva megfosztja őt attól, hogy késedelem beálltával nyomban megóvhassa jogos érdekeit; ez az állapot pedig kétségtelenül nem felelhet meg a kereskedelmi élet jól felfogott követelményeinek, nem felelhet meg főleg napjainkban, midőn köztudomás szerint napirenden vannak a legszéditőbb árhullámzások. Nem hozható fel ez ellen jogosan az, hogy több polgárjogi törvénykönyv, igy nevezetesen a mi tervezetünk is, azt a rendelkezési tartalmazza* hogy a hitelező az adós késedelme miatt rendszerint csak ugy állhat el a szerződéstől, ha a késedelmes adósnak előbb megfelelő véghatáridőt tűzött ki a telj&sitésre azzal a figyelmeztetéssel, hogy azon tul a teljesítést nem fogadja el. Nem állhat meg ez az ellenvetés azért, mert egyrészt kereskedelmi törvényünk, amint ezt fentebb kifejtettük, nem kötelezi a nem késedelmes felet arra, hogy a késedelmes félnek, aki ily véghatáridő engedése iránt kívánságot nem nyilvánított, ily határidőt sua sponte önként kitűzzön, s mert másrészt a/., ami a közönséges magánjog szabályai alá eső ügyletnél megfelelő lehet, nem felel meg szükségképpen a gyors lebonyolítást igénylő kereskedelmi ügyletnek s, a kereskedelmi élet követelményeinek. Ne húzzuk tehát a kereskedelmi ügyletet általában a közönséges magánjogi ügylet kaptafájára és Prokrustes-ágyakba szorítással ne igyekezzünk gátat szabni a kereskedelmi élet szabad mozgásának. Nézetünk szerint tehát, még ha a polgári törvénykönyv tervezetének fentebb idézett rendelkezése törvényerőre emeltetnék is, a kereskedelmi ügyleteknél e tekintetben kivételt kellene statuálni. 2. Ami már most a második kérdést illeti, hogy t. i. a késedelmes fél az utólagos teljesitési idő engedése iránti kívánságát legkésőbben mikor köteles a másik féllel közölni, vagyis hogy melyik az a végső időpont, amikor a nem késedelmes fél már nem tartozik a késedelmes félnek utólagos teljesitési