Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 9. szám - A legujabb kamattörvény

110 KERESKEDELMI JOG 9. sz. gunkban hiányzott, késedelmi kamatot kirovó általános jogszabály jellegével bir. Helyesebbnek is tartanok, ha a törvény (1. §.) nem azt mondja, hogy a pénztartozással késedelmes adós késedelmi kamat helyett a törvényben foglalt rendelkezések szerint kártérítéssel tartozik, hanem ha ugy szólott volna, hogy az eddigi törvényekben megszabott késedelmi kamat helyett a jelen törvény szerint miniszteri rendeletben megállapítandó késedelmi kamatot tartozik fizetni. így a törvény egyfelől azt a látszatot kelti, mintha a törvényhozó a késedelmi kamatban nem látna kártéritést, ami nyilvánvalóan tévedés volna; mert hiszen az általánosan tudott dolog, hogy a késedelem kártérítési alap s a kár pénztartozással való késedelmesség esetében eddigi jogunkban rendszerint a késedelmi kamatbán térült meg, másfelől pedig mintha a törvényben megállapított s kártérítésnek nevezett érdeksérelem-kiegyenlítés más valami lenne, másfajta kártérités mint az eddigi késedelmi kamat, holott lényegileg csak a kamatláb változik a törvény értelmezése szerint. Mindenesetre a törvény praegnáns kifejezője a változott időknek. Ki gondolt volna néhány év előtt is arra, hogy a kötelem urát, a hitelezőt kellend egykor az adós visszaéléseivel szemben oltalmába vennie a jogrendnek!? S ma valóban ugy áll a dolog, hogy annak előny ösebb a helyzete, aki adós tud maradni, mert sok százszoros előnyt szerezhet magának azzal a kártérítéssel szemben, amit az idegen tőke jogosulatlan használatáért fizetni tartozik. Mindenképpen csak helyeselhető, ha a törvény a késedelmi kamatláb felemelése révén továbbra is az abstrakt kártérités elvi alapján maradt meg szabályként, mintha a konkrét bár könnyebb bizonyításának utján kereste volna a segitést, amitől jogéletünk — bár*a szabály nem hiányzott belőle — eddigelé meglehetősen idegenkedett. Alig hihetjük azonban, hogy a törvény kártérítésében a hitelező megtalálja annak az érdeksérelmének egyenértékét, amit az adós késedelme következtében szenved és hogy a megállapított kártérités elégséges ok lesz az adósnak pontos fizetésösztönzésre. A hitelező nemcsak abban vall rövidséget az adós késedelmes volta esetében, hogy tőkéjét nem gyümölcsöztetheti a maga javára esedékességtől a fizetésig. Csakis ennyi vesztesége csak állandó értékmérő fizetési eszköz mellett van. Hanem a pénz vásárló erejének csökkenése esetében nagyobb vesztesége abban van, hogy a késedelem magát a tőkét devalválja. Ennek a veszteségnek (kárnak) megtérittetéséről a törvény nem kivánt gondoskodni. A törvény alapjául szolgált javaslat indokolása szerint attól a szemponttól vezéreltetve, hogy «a korona értékmérő szerepe csorbát ne szenvedjen». Ez az ok azonban nem helytálló, mert értékmérői jelentőségét a korona sajnos, köztudomás szerint, elvesztette. S amikor a törvény tud arról a birói gyakorlatról és jogéleti jelenségről, hogy a késedelmes adós olykor birói Ítélet alapján, olykor szerződésnél fogva valorizált összegben köteles tartozását megfizetni s ezt nemcsak megállapítja, hanem a késedelmi kár. mennyiségszámításának alapjául el is fogadja (3. §.), maga tesz tanúságot arról, hogy a korona nem értékmérő többé s igy önmagával ellenkezésbe is jut. Felfogásunk szerint helyesebben járt Volna el a törvény, ha a késedelmes adós kártéritési kötelezettségéül tartozásának valorizált összegben való megfizetését is kimondotta volna s nem hagyja ezt a kérdést Ítélkezési problémául. A hitelező kárának megtérítése csak akkor teljes, ha a késedelem következtében beálló tőkebeli vesztesége is megtérül s a megállapított törvényes kosztpénzben vesztett hasznát is megkapja. A kettőt együtt gondolnók hatékony eszköznek arra is, hogy az adóst visszariassza (az esetek legtöbbjében) attól, hogy hitelezőjének pénzével a lejárat után üzérkedjék. A rendeletileg megállapítandó törvényes kosztpénz alig lehet magasabb, mint a piacnak a kereslet és kínálat viszonya szerint alakuló szerződéses kosztpénze. Ebben pedig a hitelező csak azt a gyümölcsöt kapja meg, amit maga is szedhetett volna közönségesen. Az adósnak ezenfelül még más módja és alkalma is lehet és van, hogy a kosztpénzt meghaladólag gyümölcsöztesse a tőkét a maga javára főként, ha a pénz vásárló ereje csökken. S ha nem feltétlenül kell a valorizált tőkét visszafizetnie, az üzérkedésre meg lesz ingere. Ezzel összefüggésben tartjuk helyénvalónak rámutatni a 3. §-ban rejlő arra a — szerintünk — hibára, hogy valorizált tőke fizetés esetében a késedelmes adóssal késedelmi kárként csak az állami jegyintézet részéről megállapított hivatalos évi kamatlábat meghaladó és megállapítandó százalékot, u. n. mérsékelt összegű kártéritést fizethet, amit a bíróság az eddigi törvényben megállapított késedelmi kamatra (5%) szállíthat le. A föntebb mondottak után alig kell magyaráznunk, hogy miért látjuk ezt hibának. Ugylátszik fél a törvény attól, nehogy valamikép is a késedelmes s tehát kötelességszegő adóssal teljes kártéritést szolgáltasson. Vagy a tőkében vagy a vesztett haszonban a hitelezőt is osztoztatni kívánja a csak az adós miatt, az adós késedelme következtében a hitelezőt érő kárban. A tőke valorizálása csak ahhoz juttatja a hitelezőt, amit tőkében kapott volna, ha az adós