Kereskedelmi jog, 1923 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1923 / 7-8. szám - Gazdasági lehetetlenülés és pénzromlás

98 KERESKEDELMI JOG 7—8. sz. jogi institúciója is honosságot nyert jogrendünkben, jogtörténeti szempontból egyike a legérdekesebb ellentmondásoknak. Vájjon ez a háborús gazdasági lehetetlenség még élő jognak tekinthető-e? Vájjon az a kifogás, hogy az áru ára előre nem látható módon és mérvben emelkedett, még elég okot képezhetne egy thatályos szerződés felbontására? Mi reméljük, hogy nem; ha igen, ugy le kellene mondani a jogbiztonság minden áldásáról, a normális gazdasági étet helyreállításának lehetőségéről. Ezzel szemben sokan hivatkozni fognak arra az eltagadhatatlan tényre, hogy még most is napról-napra találkozunk Ítéletekkel, melyek a gazdasági lehetetlenülés elvén nyugszanak. Csakhogy ezekben az esetekben a lehetetlenülés eleme* pozitív változást szenved. Itt nem az árképződés rendellenessége fordul a jogügylet hatályossága ellen, hanem a kikötött ellenérték ment át oly változáson, hogy annak ellenében a másik fél teljesítésének kikén yszeritése tényleg méltánytalan ós igazságtalan volna. Az egyensúlynak eme felborulását pedig a pénz elértéktelenedése idézi elő. Ezekben az esetekben a gazdasági lehetetlenülés mint megszokott jogcim teljesen megváltozott tartalommal folytatja pályafutását. Ez a rokkant fogalom itt egv igazán nagy jelentőségű igazságos cél szolgálatában áll. Ha az egyik fél kénytelen volna a maga részére a szerződést teljesíteni és ennek ellenében a feltételezett belső értékkel bíró pénz helyett elértéktelenedett pénzzel megelégedni, a szerződés becsületes teljesítése ki volna zárva. Az igazság tehát feltétlenül megköveteli a felek igazi szerződéses akaratának érvényesülését. A legrövidebb ut természetesen az volna, ha a bíró kimondhatná, hogy többé-kevésbbé jó 100 korona tartozást nem lehet leróni olyan 100 korona fizetésével, melynek vásárló ereje egyezredrészre csúszott le. Csakhogy ezt a bíróság nem mondhatja ki nyíltan és őszintén, mert a koronát törvényes fizetési erejétől nem foszthatja meg. Az állam a koronát koronának minősiti és az. ebből folyó jogokkal mint adós irgalmatlanul él. Ezzel nem helyezkedhetik szembe a bíróság. De igen bölcsen cselekszik, mikor megkerüli az akadályt és más uton igyekszik igazságos egyensúlyhoz jutni. Érintetlenül hagyja tehát a pénz értékének kérdését és színleg a nem pénzbeli teljesítés értékeivel foglalkozik, mintha az aránytalan vagyoneltolódás veszélye erről az oldalról fenyegetne. Ezzel megmenti a még nem teljesített szerződéseket az elértéktelenedett pénz pusztító hatása alól. A Kúriának ez az intenciója kifejezést talál a P. VII. 3685/1922. sz. ítéletében, melyben a gazdasági lehetetlenülést más csapásra viszi, ha az eladott áru kikötött vételára előre lett lefizetve. Vagyis elismerésre talál itt az, hogy amint a pénz elértéktelenedésének momentuma kiesik a tényállásból, a gazdasági lehetetlenülés is ugy formailag, mint tartalmilag változáson megy át. Ugyanebbe a kategóriába esik a Kúria jogegységi tanácsának az opcióról szóló 26. sz. polgári döntvénye, mely azonban szerény véleményem szerint túlmegy a méltányosság követelte határon, mikor még annak a pénzbeli teljesítésnek a lehetőségét is kizárja, mely a kikötött összeg aranyparitásával egyenlő. Itt sok igazságtalanság talál menedékre, mert az opció számtalan esetben más perfektuált ügyletek járulékos garanciája, mely nélkül előbbiek értéktelenekké válhatnak. Ugyancsak a judikaturának itt jelzett körébe esnek a vagyonközösség felosztásának, a hagyatéki osztálynak esetei és egyáltalában mindazon jogviszonyok, melyekről ki lehet mutatni, hogy a felek egyike sem teljesített. Eme eléggé nem méltányolható bírói segítség azonban csak csekély részben nyújt védelmet azon irtózatos pusztítások ellen, melyek a pénz elértéktelenedésével karöltve járnak. Aki a maga részéről teljesített, de még nem jutott fizetéshez, koldusbotra jut. A pénz feltartóztathatlanul becsületesen szerzett vagyonokat expropriál és bizonytalanná tesz minden existenciát. Nagy túlzás volna állítani, hogy az úgynevezett valorizációs törekvések itt számbajövő enyhülést hozhatnának. Állna ez még abban az esetben is, ha az osztrák legfőbb Ítélőszék u. n. véleménye egész terjedelmében alkalmaztatnék. Végelemzésben mégis csak azok a ritka esetek találhatnak ezúton orvoslást, mikor az adós vétkes késedelem által kárt okozott a hitelezőnek. Még ebben a szük keretben is súlyos feltételek terhelik a kísérletet. A legtöbb esetben valamely fix fizetési nap nincs is kikötve, a lejárat rendesen határozatlan, az áruk megérkezésétől, megvizsgálásától, elszámolásoktól és több hasonló körülménytől függ. Az adós vétkességét továbbá a hitelező tartozik bizonyítani és igy csak nagyon is eklatáns rosszhiszemű viselkedés esetén lesz a kártérítéshez való jog megalapozható. De magának a kárnak bizonyítása sem könnyű feladat. Mire fogja a hitelező igényét alapítani? Hogy a pénz birtokában olcsóbban vett volna nyersanyagot és hogy pénz hiányában nem vett. Legtöbb esetben sikerülni fog a késedelmi kamatokat meghaladó, tényleg fizetett magasabb bankkamatokat kiigényelni. Csekély eredmény a per nehézségeihez viszonyítva és még cseké^lyebb, ha azon számtalan meddő perre gondolunk, melyeket a szóbanforgó jogelvek provokálhatnak. És azután felmerül az a nagy kérdés, hogy mennyire fognak visszamenni a bíróságok a késedelem következményeinek megállapításában. Vájjon egy 1913-ban késedelmessé vált fizetés fejében meg fogják ítélni