Kereskedelmi jog, 1922 (19. évfolyam, 1-11. szám)

1922 / 4. szám - Jus variandi

58 KERESKEDELMI JOG 4. fcz. dulási pontja ugyanis, amely szerint az a fél, aki a késedelem beállta után teljesitési igényt érvényesít, nem késedelemből eredő jogot gyakorol, hanem a szerződésből eredő jogot, nem helyes. Az a teljesítés ugyanis, amelyet a fél a késedelem beállta után igényel, nem ugyanazon jogszabályok szerint igazodik, mint a késedelem előtti szerződés-teljesítési igény. Nem is szólva arról, hogy ezen előbbi kibővülhet a késedelmi kárral, tudjuk, hogy a kötelem folyamata a késedelmi cezúra után egészen más mederbe terelődik a veszélyátszállás és a felelősség fokának megváltozása folytán. Ha pedig igaz az, hogy jogi fogalomnak lenni annyi, mint bizonyos jogszabály csoport uralma alá kerülni, akkor nem lehet azt állirtani, hogy az a teljesítés, amely az ügyleti kötelem szabályainak uralma alatt áll, azonos azzal, amelyet az ettől merőben elütő késedelmi jogszabályok irányítanak. Vagyis bárha magának a teljesítésnek anyagi mibenléte a késedelem folytán esetleg nem is változik, mégsem helytálló az az álláspont, hogy a két teljesítési igény egy és ugyanaz. Ha pedig ez a kiindulási pont megdől, akkor az ezen elméleten nyugvó régi gyakorlatnak is helytelennek kell lenni. És tényleg igy is áll a dolog. Az a fél tehát, aki a másik fél késedelme esetén a szerződés teljesítését akár késedelmi kárral együtt, akár enélkül igényli, már gyakorolta a rendelkezésére álló késedelmi jogok egyikét és ezen választásától többé el nem térhet. Máshely ütt volt alkalmam foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy módfelett sok nehézséget rejt magában a teljesitési igény megengedhetősége és nagyon sok szempont szól a B. G. B. 326. §. szabályozása mellett. Ott azonban, ahol a tételes jog ezt az igényt is alternative biztosítja a jogosult fél részére, természetes, hogy e felett nem lehet egyszerűen napirendre térni. A hiba azonban ott történt, hogy a birói gyakorlat kezdetben tévesen fogta fel az egész jogi konstrukciót, amikor az igénycserét megengedhetőnek mondta. Ha már most az adott helyzetben aközött kell választani, hogy mi helyesebb, kitartani-e ezen jogdogmatikailag nem helyes, de a gazdasági élethez jobban simuló és jogérzetünkbe is átvitt gyakorlat mellett, vagy ezzel a vázolt áldozatok árán szakítani, nem hinném, hogy az elhatározás nehéz volna. Ha pedig minden áron jóvá kell tenni ezt a hibát, akkor az időpontot nyugodalmasabb órákra tenném, amikor sokkal kisebb rázkódtatással, sokkal csekélyebb erkölcsi és anyagi áldozattal át lehet térni a helyesebbnek vélt irányba. Legkevésbbé tartom azonban helytállónak a tárgyalt Ítéletben foglalt és a cikk által is magáévá tett gazdasági vonatkozású indokokat, amelyek abban a főérvben csúcsosodnak ki, hogy bizonytalanságban tartja a másik felet és olyan következményeket is hárít rá, amelyekben ez ártatlan. Különösen azt mérlegeli, hogy a másik fél esetleg készenlétben áll a teljesítéssel. Ennek a felfogásnak az a szervi hibája, amit a háborús judikatura egyéb helyein is nem ritkán látunk, hogy egyoldalról szemléli az érmét és a gyakorlati élettel kevéssé számol. Ennek igazolására vegyük szemügyre az uj gyakorlat világításában a következő esetet. A jogosult teljesítésre perelt. Időközben az áru értéke lényegesen csökkent, ugy, hogy a teljesítés megítélése anyagilag a per elvesztését jelentené számára. Kártérítésre nem térhet át. Nem marad tehát egyéb hátra, mint eláll a kereseti jogtól és megfizeti a költségeket. Az igazság tehát ugy osztott, hogy a vétkes fél diadalmasan kerül ki a jogvitából és költségeket is kap. Megesett az is, hogy viszonkeresetileg kérte kötelezni a másik felet a teljesítés átvételére. Elütötték azzal, hogy a hibás fél nem húzhat hasznot szerződésszegéséből. Igazságos döntés, de jogilag nehezebben konstruálható. Legfeljebb, ha azt mondjuk, hogy az alternatív kötelemnél a jogválasztás oly egyoldalú adreszszált jogügylet, amely lezárul a címzetthez való eljuttatással anélkül, hogy ez utóbbinak bármily irányú nyilatkozata azon változtathatna. Egyoldalú ujabbi akaratnyilvánítással tehát hatásában meg is szüntethető. A helyzet visszássága azonban ennek dacára sem oszlik teljesen el, mert elvégre az alapügylet, amelyből az alternatív kötelem fakadt, kétoldalú szerződés volt, melynek gyökerei nem haltak el, újból sarjadzanak. Még jobban bonyolódik a helyzet, ha azzal a lehetőséggel is számolunk, hogy az adós a szolgáltatást készen tartja, bár mondtfm, ez absolute nem praktikus. Joga lesz-e neki ily esetben a visszalépő felet szerződésszegőnek tekinteni és mondjuk például az ő veszélyére exekutive eladni. Ha igen, ebből az is adódnék, hogy a mutatkozó kárt tőle hajthatná be. Az életnek ösmerője tudja ugyan, hogy nincs olyan kereskedő, aki tudva azt, hogy egy teljesitési per jogerős elintézése legalább két esztendőt vesz igénybe, ennyi időn át készen tartana valamely árut, vinkulálva meddőn nagyobb tőkét és kisiklani engedve a konjunktúrák előnyeit. De mert a szembenálló felfogás ezt a lehetőséget is elénk tartja, ezzel is számot kell vetni.