Kereskedelmi jog, 1919 (16. évfolyam, 1-10. szám)

1919 / 1-2. szám - A magánalkalmazottak szolgálati viszonya tárgyában kiadott rendeletről

1—2. sz. M. E. számú rendelet 6. §-ával — nem tesz kivételt és nem intézkedik kifejezetten arra az esetre vonatkozólag, ha a szolgálati szerződés a felek megállapodása folytán az alkalmazott katonai szolgálatának végleges megszűnése előtt már tényleg megszűnt. A 4118/1915. M. E. sz. rendelet e kifejezett rendelkezésének átvétele mindenesetre igen hasznosan szolgálta volna az ujabb jogszabály félreérthetetlenségét, mert már eleve kizárná azt a lehetőséget, hogy az olyan alkalmazott, aki az 1914. évi július hó 25-ike és a katonai szolgálatának megkezdése között eltelt időben a munkaadóval történt megállapodás alapján eltávozott (sőt azután esetleg más munkaadó szolgálatába lépett) a rendelet 1. §-a értelmében igényeit az ugyanott megjelölt időpontban volt munkaadójával szemben érvényesíthesse. Kétségtelennek kell azonban tartanunk igy is, hogy a munkaügyi bíróságok minden olyan előreláthatólag ritkán előforduló esetben elutasítják az alkalmazottat keresetével, valahányszor a munkaadó bizonyítja, hogy az alkalmazott nem az ő hibájából távozott, vagy éppen hogy eltávozása után más munkaadónál lépett újból szolgálatba. Az 1. szakasz e látszólagos hézagossága mindenesetre, kevesebb munkát fog adni a bíróságoknak, mint^ amennyit adott volna az olyan rendelkezés felvétele, hogy az 1914. évi július hó 25-ike és a 4118/1915. sz. rendelet életbelépése közötti időben már tényleg megszűnt szolgálati szerződések kivételt képeznek. Ezt ugyanis — a gazdasági életnek a háború első hónapjaiban bekövetkezett pangására s az alkalmazottaknak ez alapon történt tömeges elbocsájtására való tekintettel — szükségszerüleg ki kellett volna egészítenie egy olyan további rendelkezésnek, amely az alkalmazottak ezrei számára lehetővé tette volna annak a bizonyítását, hogy a szolgálati szerződés megszüntetése — bár a munkaadóval történt megállapodás alapján — de tulajdonképpen nem az alkalmazott hibájából történt. Érthető tehát, hogy a rendelet igyekezett két rossz közül a kevésbbé rosszat megvalósítani, s a számos, legtöbb esetben igen nehéz bizonyítási eljárással egybekötött pernek elejét venni. Az egyik napilapban tárgyalt, de egyébként is több oldalról felvetett azt a kérdést illetőleg, vájjon a szolgálati szerződés szüneteltetésére vonatkozó rendelkezés érinti-e az 1914. évi július hó 25-ike után belépett alkalmazott jogviszonyát is, minden kétséget eloszlat az a körülmény, hogy a rendelet a mondott napon szolgálatban álló alkalmazottak csoportját kifejezetten kiemeli, tehát kizárólag ezekre vonatkozólag kiván rendelkezni. A 3. szakasz, amely már megkülönböztetés nélkül általában alkalmazottakról szól (tehát a nőalkalmazottakról is!), a tekintetberí sem tesz különbséget, hogy az alkalmazót' teljesített-e katonai szolgálatot, vagy sem. Amii az a körülmény, hogy az 1. §. kiemeli a katonai szolgálatot teljesítő alkalmazottak egy bizonyos csoportját, nem tesz kérdésessé annál is inkább, mert hiszen a rendelet már czimében is. általában a kereskedősegédekről éi. tisztviselőkről szól, nem pedig a „hadbavonult" alkalmazottakról. A 4., 5., 6. és 7. szakaszok rendelkezései a kölcsönös jogok és kötelezettségek tekintetében nem hagynak fenn kétséget. f A rendeletnek eddig legtöbbet vitatott pontja a végkielégítés kérdését szabályozó 8. §. E szakasz első bekezdése végkielégítési kötelezettséget ró a munkaadóra minden olyan alkalmazottjával szemben, aki legalább két év óta áll már a szolgálatában, föltéve, hogy a rendelet életbelépésekor érvényben levő szolgálati szerződést vagy a munkadó szünteti meg az alkalmazott hibáján kívül eső okból, vagy az alkalmazott a munkaadó hibája miatt. A rendelet a kötelezettség megállapításánál az alkalmazottak között a most említett két feltétel fenforgása esetén semminő ktilönbségetjje-m tesz. Tévesnek kell tehát minősíteni azt a több ízben elhangzott magyarázatot, hogy az olyan alkalmazott, akit munkaadója a rendeletben megállapított hosszabb felmondási időre járó munkabér kifizetése mellett bocsát el, végkielégítésre igényt nem tarthat. Tekintet nélkül a szolgálat minőségére, az alkalmazott nemére, vagy arra, vájjon az alkalmazott teljesített-e katonai szolgálatot, vagy sem, ideiglenes, vagy végleges alkalmazásban állott-e, a munkaadó végkielégítési kötelezettsége igenis fennáll minden olyan alkalmazottjával szemben, akinek szolgálati szerződése a fenti feltételek mellett szűnik meg. Ezt különben kétségtelenné teszi a rendelkezés czélja is, amely nem lehet egyéb, mint a munkaadóknak alkalmazottaik lehető foglalkoztatására való szorítása.