Kereskedelmi jog, 1913 (10. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 21. szám - A magyar polgári törvénykönyv javaslata

Kereskedelmi Jog 21. sz. 400 radhatatlan, odaadó buzgóságával fényes példát és i alkotó lelkesedést tudott adni a törvényelőkészítők- I nek, akik emberfeletti munkával törvényjavaslat alakjába tudták önteni a csak közelmúltban nyilvánossá válott II. Tervezetet. Hogy mit jelent egy ilyen hatalmas műnek tető alá hozása, azt a szakjogászoknak megmagyarázni aligha szükséges. A javaslat ezer és ezer fontos kérdést, életszükségletet old meg, minden egyes kérdés megoldására számtalan mód és lehetőség kínálkozik és igy csak természetes, hogy a II. Tervezethez oly imponáló készséggel és lelkesedéssel már eddig is tömegesen hozzá szólott szakférfiak nem mindenben osztják a javaslat állásfoglalását. Az igazságügyminiszter ur a javaslat beterjesztésekor nyomatékosan hangoztatta, hogy nemcsak, hogy el nem zárkózik az észrevételek megfontolásától, de sőt a magyar jogászság egyetemétől várja azokat a végleges módosításokat, amelyek ennek a javaslatnak, mint a magyar törvényalkotó géniusz legimpozánsabb kifejezőjének, a törvénynyé válását lehetővé fogják tenni. Aki a II. Tervezetnek valamelyik részét beható, objektív vizsgálódás tárgyává tette, meggyőződhetett arról, hogy a javaslat számtalan rendelkezésében keresztülhatolt az eredeti, magyar törvényalkotó szellem és nem veheti komolyan azt a kicsinyes és felületes kritikát, amely ezt az évtizedek fáradságos munkálkodásának eredményét tevő alkotást a német P. T. K. szolgai követőjének vagy éppen lefordításának nyilvánitja. A dologi jog számos területén elvi és rendszerbeli eltérések jelentkeznek a német és római jogi szabályozással szem. ben, a kötelmi jogról igazán el lehet mondani Meszlényi Arthurral (Jogállam. 1913. X. I. füzet), hogy ha mindaz, mi benne eredeti, egyúttal feltétlenül jó is, akkor a világ legjobb törvénykönyvével dicsekedhetünk ; imponálóan csillan fel az eredeti, magyar jogalkotás nycma a családi és örökösödési jog területén is. E rövid megemlékezés során még csak azt akarjuk ismételten is megállapítani, hogy a polgári törvénykönyv modern és a lehetőségig tökéletes szabályozása az a szilárd, széles alap, amelyre a kereskedelmi jog reformja kellő biztonsággal elhelyezkedhetik. És a mi részünkről annak a körülménynek kell tulaj donitanunk a legnagyobb fontosságot, hogy az immár szintén küszöbön álló és elhalaszthatatlan hiteljogi reformok kielégítő ós megfelelő megvalósulásának leghatalmasabb zálogát a polgári törvénykönyv javaslatában foglalt modern szabályozás már eleve is megteremtette. Az 1500 márkás szerződés. A mi jogirodalmunkban is ismeretes az a nagy vitatkozás és eszmecsere, amit a német irodalomban a Reichsgerichtnek több ízben kifejezésre juttatott állásfoglalása váltott ki egy a hitelezők kijátszására alkalmas művelettel szemben. A nap-nap után előforduló eset a következő : az eladósodott munkás vagy magánhivatalnok nem a hitelezőinek, hanem családjának akar dolgozni és ennélfogva munkaadójával a következő szerződést köti: a munkaadó neki évi 1500 M. bért fizet (tehát azt a minimumot, amelyre a hitelezők nem teheti < reá a kezüket), ezenfelül feleségének köteles még pl. 4000 márkát fizetni ugy, hogy a feleség erre az Ö3szegre, mint harmadik személy, közvetlen igényt szerez. Ha ez a szerződés érvényesnek ismertetik el, a hitelezők sohasem jöhetnek abba a helyzetbe, hogy követelésüket a munkabérből megkaphassák. A Reichsgericht ezt a szerződóst több izben érvényesnek ismerte el ; ujabban azonban elismeri, hogy ez a szerződés, mint a jó erkölcsökbe ütköző, megtámadható abban az esetben, ha czólja nem a család szükséges eltartásának biztosítása (7. tanács, 1912. április 2. L. Z. 1912. 686. 1.), avagy nagyobb jövedelmet biztosit a munkás családjának, mint amekkora annak az ő állásához mért eltartásához szükséges (3. tanács, 1912. november 29. L. Z. 1913. 79. 1.) A RG.-nek ez a megtámadhatóságot allegaló ujabb magatartása azonban egyáltalában nem kedvező a hitelezők érdekeinek, mert mind e mellett érvényesnek ismerte el az olyan szerződést, melynek alapján a munkás és családja évi 12.000, más esetben pedig 4200 márka jövedelemhez jutott. A német bíróságoknak azonban igen nagy része (igy a mannheimi, berlini I. és II. Landesgericht, továbbá a düsseldorfi ós karlsruhei Oberlandesgericht) érvénytelennek minősiti ezt a szerződést részint látszólagos, szimulált ügyletet, részint a jó erkölcsökbe ütköző ügyletet látván benne fenforogni. A birói gyakorlatnak ez az ellenmondó álláspontja természetszerűen vezetett a kérdés irodalmi tárgyalására is. (L. Philipsborn : Jur. Wochenschrift 1912. 891. 1. ; 1913. 230. 1. ; Harnier : J. W. 1912. 295. 1.; Schubert J. W. 1912. 1121. 1. ; Striemer : J. W. 1913. 182. 1.; Kohler L. Z. 1913. 641. 1. : Becker : L. Z. 645. 1.; Stolzenthaler: L. Z. 650. 1.) Az irodalmi megvitatások közül fölényesen kimagaslik Kohlernek mélyen szántó fejtegetésekkel kidomborított állásfoglalása, amelynek egy-nóhány megkapó részletét tanulságos lesz itt is feljegyezni. Kohler abból a kétségtelen, modern jogtételből indul ki, hogy a hitelező nem szerezhet jogot adósának munkaerejére avégből, hogy követolésót kielégíthesse. Az a kor, amelyben az adós és esetleg egész családja köteles volt ledolgozni tartozását hitelezőjének, elmúlott. Az adós a mai jogelvek mellett teljesen szabadon rendelkezhetik munkaerejével, nem köteles azt produktív czélokra felhasználni; beszegődhet egy jótékony vagy vallásos intézet szolgálatába és nem áll jogában a hitelezőnek az, hogy ezektől az intézetektől az adós munkájának ellenértéke fejében bármit is követelhessen. | Hasonló áll akkor is, ha az adós munkájának diját