Kereskedelmi jog, 1912 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 2. szám - Védjegyjogi Döntvénytár. [Könyvismertetés]

36 2. 8Z. vesszőnek az elültetésére nem alkalmas, és hogy az utóbbi fajú alanyok a termést nem képesek megtartani és beérlelni. Kitűnik ebből, hogy a felperesnek vagyoni érdeke fdződött a faj azonosságához, illetve fajtisztaságához. Az erre vonatkozó vételi kikötés tehát a vétel ügyletnek lényeges feltétele volt, hogy pedig alperesnek erről tudomása volt, arra nézve bizonyitékul szolgál az alperes által felpereshez irt és utóbbi részéről a válaszirathoz csatolt valódiság tekintetében az alperes által nem kifogásolt C) a. levél, melyben az alperes a felperest ennek hozzá intézett kérelmére még külön is biztosítja, hogy a megrendelésszerü alanyokat fogja a felpereshez elküldeni. A szakértők többségének véleményével bizonyítva van, hogy az alperes által küldött alanyok nem riparia portalis, hanem 98% rupestris monticola fajuak. A szakértők szerint megfelelő gyakorlattal biró egyén ez alanyok helyhezvételekor nyomban észreveszi a fajbeli különbséget. Ezt a véleményt azonban megerőtleníti H. L. szöllészeti és borászati felügyelőnek az a vallomása, hogy a különbséget csak nagy gyakorlattal, esetleg górcsövi vizsgálat utján lehet megállapítani és I. Gy. szakértőnek az a véleménye, mely szerint a különbséget csak szakértő és ez is csak akkor ismerheti fel, ha a fajazonosság iránt gyanúja támad és az alanyokat azonnal tüzetesen megvizsgálja. Hogy azonban felperes ez irányban nem gyanakodott, mutatja az alperes által észrevételeihez csatolt felperesi levél, melyből kitűnik, hogy felperes a küldemény megérkezésekor abban a téves meggyőződésben volt, hogy az alperes által szállított alanyok riparia fajuak. Azt is mondják szakértők, hogy az alany fajára az első kihajtáskor a levelekről is rá lehet ismerni. Ez azonban H. L. tanú vallomásából kitünőleg csak akkor áll, ha az amerikai alany is kihajtott és pedig olyan mérvben, hogy az szembetűnő lett volna — a per adataiból nem állapitható meg. Miből folyólag nem tekinthető bizonyítottnak, hogy a felperes fajbeli különbségekről a levelek kihajtása után meggyőződött. De ettől eltekintve, minthogy a felperes a fentiek szerint a fajnak megrendelésszerü voltára olyan nagy súlyt helyezett, kizártnak tekintendő, hogy arra az esetre, ha a különbségről a küldemény megérkezése alkalmával tudott volna, a küldött alanyokat elültette volna, és ki van zárva, hogy az első levél hajtásakor nem értesítette volna az alperest a küldemény minőségi hiányairól, üe hogy e különbséget nem észlelte azt legjobban mutatja az utóbb emiitett felperesi levél. Téves az elsőbiróságnak arra vonatkozó indoka, hogy felperes a részére szállított alanyok megrendelés ellenes voltát már 1907. év tavaszán észrevette, mert felperes e tekintetben csak annyit ad elő keresetében, hogy a jelzett időben azt észlelte, hogy sok ojtvány nem fogamzott meg, ellenben arról, hogy nem kapta meg a megrendelt fajt, csak később nyert bizonyosságot, aminthogy H. L. tanú bizonyítja is, hogy a felperesnek csak 1907. évi késő ősszel mondta meg, hogy alperes által küldött szőlővessző nem megrendelésszerü. Az előadottakból, különösen H. L. és I. Gy. vallomásából nyilvánvaló, hogy a faj azonosságában mutatkozó eltérés az alanyok megérkezésekor könnyen nem ismerhető fel s igy nyilván rejtett hiány jellegével bir, amue az a körülmény is mutat, hogy a földmivelésügyi m. kir. miniszter az ezen téreni tapasztalat szerint előforduló számtalan visszaélésre és megrendelők megtévesztésére való tekintettel különös utasítást tartalmazó rendeletek kibocsátását tartotta szükségesnek. Annak megemlítésével, hogy alperes nem tagadta azt a kereseti előadást, hogy ő szőlőnagykereskedő, minélfogva a szóban levő vételi szerződés az alperes szempontjából kereskedelmi ügylet és ekként jelen per elbírálásánál a K. T. 264. § a értelmében a K. T. anyagi határozmányok a felperesre nézve is irányadók, a felek közötti jogvitára való tekintettel, most már csak az képezi döntés tárgyát, hogy felperes kereshetőségi joga szempontjából a K. T. 349. vagy 350. § ának rendelkezései alkalmazandók-e. Az alperes nem is állítja, hogy ő vagy vele egy tekintet alá eső megbízottai az elküldött alanyokat fel nem ismerték. Ebből teljes bizonyossággal megállapítható, hogy nem a megrendelésszerü alanyokat tudatosan küldték el a felperesnek. Ha tehát az alperes tudva azt, hogy a fajkülönbség különösen még elültetés előtt köztapasztalat szerint nehezen vagy alig állapitható meg, amely körülmény a vevő közönség megtévesztésére alkalmas és mégis ennek tudatában és előzetes ismételt figyelmeztetés ellenére nem a megrendelt, hanem más fajú alanyokat küldött és ekként felperest tévedésbe ejtette, és ha alperes ezenfelül az észrevételeihez csatolt levél tartalmából felperesnek tévedéseiről értesülvén, felperest tovább is tévedésben tartotta, holott ha őt akkor felvilágosítja, a felperesnek még módjában állott volna a nem megfelelő alanyok elültetését mellőzni és az esetleges megkárosítását elkerülni, az alperesnek eme magatartása a K. T. 350. §-ának rendelkezése alá esik és ekként felperesnek kárkövetelési joga a K. T. 349. §-a alapján valamely őt terhelő mulasztás miatt elévültnek nem tekinthető. Ezekből az okokból az elsőbiróságnak ítéletét a rendelkező rész értelmében meg kellett változtatni. (4112/910.) M. kir. Curia: A másodbiróság Ítéletét indokolása alapján helybenhagyja.