Kereskedelmi jog, 1904 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1904 / 2. szám - A kartellek és a magyar törvénytervezet 2. [r.]
2. sz. hogy nem minden kartellszerződésre vonatkozik, hanem azoknak csak egy formájára, mely már közel áll a tényleges anyagi fúzióhoz Különösen a magánvasutak és biztosító társaságok némely kartelljei lebeghettek a törvényhozó szemei előtt, midőn ilykép rendelkezett. De az kétségtelen, hogy a törvényhozás a kartelleket általában jogelleneseknek, létesítésüket turpis causá-nak nem tekinthette, mert hiszen a fentemlitett törvényszakasz nem kivételes engedélyt foglal magában egy különben fennálló általános tilalommal szemben, hanem ellenkezőleg specziális korlátozást részvénytársaságoknál a kartellszerződések bizonyos nemére nézve a megkötés módja tekintetében, a miből e contrario az következik, hogy kifejezett különös rendelkezés hiányában másoknál a kartellszerzödések bármily nemei, részvénytársaságoknál pedig azoknak a 179. §-ban nem emiitett egyéb nemei szabadok, korlátozáshoz, formához kötve nincsenek, minden alakiság nélkül megengedetteknek tekintendők. Következik ez különösen abból is, hogy a 179. § ban nem emiitett kartellszerződéíes a kartelleknek egyik legmagasabb válfaját képviselik, mely a szerződő felek üzleti egyediségének végleges feláldozása nélkül lehető legmesszebb megy a monopólium biztosításában és a szabad verseny kizárásában. Mert a puszta ármegállapodás a maga kezdetleges formájában, amint vele joggyakorlatunk eddig foglalkozott, korántsem zárja ki teljesen a versenyt; az áru jobb vagy selejtesebb minősége, a kiszolgálás gyorsasága és sok más körülmény nyújt még alkalmat a versenyre. Ellenben az a szerződés, mely szerint minden ügylet közös haszonra és közös veszteségre megy, nemcsak az egységes árt, hanem a verseny többi tényezőjének unifikáczóját is magában foglalja. De nemcsak a kereskedelmi törvénynek erre a szakaszára hivatkozhatom, hanem a 223. §-ra is, mely a szövetkezetekről szól és lehetővé teszi azt, hogy a közös érdekű felek gazdálkodásuknak közös üzletkezelés mellett a kölcsönösség alapján való előmozdítására társaságot alakítsanak. K fejezetten felemlíti a nyersanyag közös beszerzésére, közös raktár tartására alakuló szövetkezeteket és ha nem is emliti fel különösen, de kétségtelenül oda tartoznak „az ipari vagy gazdasági termeivények közös kezelésére és elárusitására alakult szövetkezetek, pl. tejszövetkezetek, borászati vagy pinczeegyletek is." (Nagy Fer.). Mi egyebet tesznek ezek, mint a kartellek; nem az egyes tagjaik közti veiseny kizárásával, az értékeskésnek egy kézben való egyesítésével szolgálják-e tagjaik gazdasági érdekeit ? És bizonyára nem állitható, hogy erre csak azért volnának kiváltságképen feljogobitva, mert szövetkezetek: hiszen ha a szabad versenynek akár a vevők, akár az eladók érdekében való megszorítása — (mindkettőt kiemelem, bár a joggyakorlat inkább csak a fogyasztó, nem pedig a termelő közönség érdekét véli szem előtt tartani, de : quod uni justum, alteri aequum) a jó erkölcsökbe vagy a közrendbe ütköző dolog, turpis causa volna, akkor a törvény azt semmiféle alakban, tehát a szövetkezet alakjában sem engedhetné meg. Sőt van olyan törvényünk, mely egyenesen pótolja a kartellszerződést, mely tudvalevőleg nem mindig az ár megállapítására, hanem gyakran csak az egyes gyárakban előállítható mennyiség kontingentálására irányul és ezzel a termelést a fogyasztással bizonyos állandó arányba hozva, ezen az uton biztosítja a gyáripart a túltermeléssel járó féktelen verseny és rohamos árcsökkenés veszélye ellenében. Ezt a szolgálatot a szeszgyárosoknak maga a törvény (1899 : XX. t.-cz) teszi meg, midőn a fogyasztási adó alá eső szeszfőzdék által a kisebbik adótétel mellett termelhető alkoholmennyiség egyénenkénti felosztása iránt intézkedik. S ha törvény nem tiltja a kartelleket, sőt létező törvényeinkből arra lehet következtetni, hogy azok meg vannak engedve, vájjon tényleg megfelel-e a közfelfogásnak, hogy a kartell jogellenes alakulat és létesítése contra bonos móres van ? Eltekintve attól, hogy az ipari termelésnek éppen legfontosabb és legnagyobb ágai, melyeknek képviselői nemzetgazdasági életünk legkiválóbb tényezői, vannak kartellirozva, eltekintve attól, hogy az ipar és kereskedelem mellett a nyerstermelés fontos ágai is már ezen az uton védik legvitálisabb érdekeiket: nem vesz-e részt maga az állam gazdasági vállalataival több nagy kartellben? És vájjon, ha az erkölcsi közfelfogást kutatjuk, nem kell-e feltételeznünk, hogy annak éppen az állam vállalatainál kell legélesebben kidomborodnia ? És ha maga az állam kormánya, melynek felügyelete és legfőbb hatósága alatt és politikai, jogi és erkölcsi felelőssége mellett működnek ezek a vállalatok, sőt maga a törvényhozás, mely ellenőrzését ezekre is kiterjeszteni, a költségvetési előirányzat tárgyalásánál ezekről is tudomást venni köteles, sem tekintik erkölcstelenségnek az állam vállalatainak kartellekbe való belépését : lehet-e még alaposan a kartelleket tiltó erkölcsi közfelfogásról szó ? Midőn mindezzel szemben bíróságaink — a tőzsde választott bíróságától eltekintve — a szabad verseny elvének minden egyéb figyelemreméltó érv fölé való helyezésével a termelés és értékesítés szabályozására alakult kartellek jogos voltát tagadják: még csak következetesek sem maradnak e szabály keresztülvitelében. Mert számos oly megállapodást, melyeknek főczélja és tartalma a szabad verseny kizárása vagy korlátozása, érvényeseknek és megtámadhatlanoknak tekintenek, hacsak nem jelentkeznek a közös ármegállapításnak primar formájában. így „nem tekintik semmiseknek és érvényteleneknek a feleknek oly kikötéseit, hogy egyiknek sem szabad a kereskedésében olyan