Jogászegyleti szemle, 1948 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1948 / 1-2. szám - Zsögöd-Grosschmid Béni, a magyar jogtudomány szabadságharcosa

2 A régi magyar jog, Grosschmid szavaival élve, a „középkori közös vetőmagból sarjadt" hűbéries rendi jogrendszer volt, amely százados szokásjogi fejlődés folyamán, mint Grosschmid mondja, „önfényű", sajátosan nemzeti jelleget öltött, és nem állott egyetlen külföldi jogrendszer domináló hatása alatt sem. Ez a régi magyar jog Werbőczi Hármaskönyvében öltött testet és több mint háromszáz éves fennállása után Frank Ignác klasszikus művében nyerte tudományos betetőzését. Ámde ez a régi magyar jog a magyar társadalom évszázados mozdulatlansága alatt elkorhadt és az 1848 év vihara elsöpörte. A 48-as törvények egy tollvonással eltörölték e jogrendszernek három alapintézményét : az adományrendszert, az ősiségét és az úrbériséget. E három intézmény eltörlése tátongó rést ütött jogunkon. A szabadságharc leverése után a kitöltetlen résen át ellenállhatatlanul hömpölygött be jogunk területére az osztrák hatalmi törekvések eszközeként az osztrák törvényhozás áradata, élén az Osztrák Polgári Törvénykönyvvel és a telekkönyvi intézményével. Az osztrák jogrendszer teljes uralma Magyarországon csak nyolc évig tartott ugyan, de ez a nyolc esztendő eltörölhetetlen nyomokat hagyott jogunkban. Midőn a centralista Bach-rendszert felváltotta a foederalista Schmerling-provizórium, az 1861. évi Országbírói Értekezlet a régi magyar törvények hatályát visszaállította ugyan, de megtartotta a közhitel érdekében a telekkönyv intézményét, az Osztrák Polgári Törvénykönyv ezzel kapcsolatos szabálytömegével együtt, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy jóformán egész ingatlan dologi jogunk osztrák maradt. De az abszolutizmust követő korszak egyúttal a liberáliskapitalista gazdasági rendszer itteni kialakulásának ideje volt, amely fejlett, részletes forgalmi jogot kívánt. A régi magyar agrártársadalomban a forgalmi jog csak nagyon fogyatékosan és hézagosan volt kiképezve, s e hézagok betöltésére önként kínálkozott a közismert Osztrák Polgári Törvénykönyvből való merítés, amivel a bírói gyakorlat bőven élt is. Ily módon nemcsak a dologi, hanem a kötelmi jog is erősen az osztrák törvénykönyv hatása alá került. Hogy ez a törvény milyen súllyal nehezedett akkor jogéletünkre, azt legjobban mutatja, hogy az 1872. évi magyar jogászgyűlésen Hodossy Imre az Osztrák Polgári Törvénykönyvnek egészben való ideiglenes befogadását javasolta, ami a magyar jog önálló továbbfejlődését még jobban meggátolta volna, és szerencsére nem is következett be. Mindehhez hozzájárult a liberális korszaknak mohó újító tendenciája, amely régit már pusztán régi voltánál fogva háttérbe szorította és az újat pusztán csak új voltáért is szívesebben látta. Az 1871—1873. évi magyar jogászgyűlések egymás után határozták el a régi magyar örökösödési rendszer intézményeinek eltörlését, és helyükbe az úgynevezett modern (értsd : német, osztrák) intézmények befogadását. A recepciós átültetési folyamat a 70-es évek során a törvényhozás spontán elhatározásából tovább gyűrűzött. Ahelyett, hogy az 1840-ben oly sikeresen megindult önálló és modern magyar hiteljogi kodifikációt folytattuk volna kevés módosítással egyszerűen lefordítottuk a német általános kereskedelmi törvényt és váltórendszabályt. Ezzel most már hiteljogunk nem is az osztrák, hanem a nagynéniét hiteltörvények függvénye lett, közvetve pedig általános kötelmi jogunk is a német közönséges jog hatása alá került. Törvényhozásunkban a német jogrendszer szisztematikus átültelése kezdett úrrá lenni. Úgy látszott, általános a hit, hogy „amíg