Jogászegyleti szemle, 1948 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1948 / 1-2. szám - A kollektív munkaszerződés jogi természete

165 böztek. A bécsi központi kormányszervekről, mint a titkos tanács, az udvari kancellária, az udvari kamara, az udvari haditanács meg a magyar kormányszervekről, mint a magyar tanács, helytartóság és tanácsa, magyar kamara, magyar udvari kancellária, helytartótanács törvény alig intézkedett, de ezek gyakorolták a tényleges hatalom túlnyomó részét s a széleskörű, a korábbi tankönyvekben háttérbe szorult, ha nem teljesen mellőzött, tárgyalásuk már ezért is indokolt. A „népszellemről", a „jog szelleméről" (értve utóbbin valamely jog jellegzetes vonásait, a jogban rejlő, a jogot teremtő öntudatlan népi erők pszihéjét) . német idealizmussal egy tőről sarjadt romantika óta vajmi sokat beszéltek s a jogot formáló néplélek erőinek kibontakoztatása révén a jogfejlődés miértjét vélték megtalálni. A jogrendszer valóban nem mesterségesen kitermelt észtermék, hanem történeti, gazdasági és társadalmi erők behatásaként jött létre és ebben a keretben a nemzeti- népi elemek is helyt fognak, amelynek jelentőségét hiba nélkül nem lehet tagadni s amelynek felkutatása minden nemzet jogtörténetének előkelő feladata marad. A „népszellem", a „néplélek" nem egyszer a jogélet talányszerű jelenségeinek megoldásához vezet. A modern kutatás sem zárkózik el ennek a jogképző elemnek vizsgálatától. Az Egyiptomra vonatkozó papiruskutatás is felveti az etnológia problémáját, de a különféle rétegek feltárását exakt úton (oklevél, nyelv, stílus, — jogügyleti felek vizsgálata) közelíti meg. Azt azonban el kell kerülni, hogy a „népszellem" az a megidézhető szellem, az a valami legyen, amelyet akkor rántunk elő, amikor valamely jogi jelenség megmagyarázására nincs már más hátra. Nem hiába kelt ki Szászy Schwarz Gusztáv is az ellen, hogy a „néplélek", „népszellem", ama „mysticus, psychicus öesztünemények láthatatlan kútfejét" jelentse, amelyre a korábbi romantikusok gondoltak abban az elképzelésben, hogy „a jogtételek a népek őskorában 'szervesen', azaz a növény módjára csendesen, öntudatlanul és a külvilág tényének meggyőző erejével 'nőttek' ki a 'nép-szellemből'" (Űj irányok a magánjogban, 1834, 17, 21 1.). Nem egy példa mutatja, hogy éppenséggel nem könnyű a sajátos nemzeti elemek túlbecsülésének kísértésétől tartózkodni és a kellő határt megtartani. A hazai jog szerepét az indokoltnál jobban aláhúzni óhajtó kutatás a maga fantáziacsapongásával hajlamos a túlzásra, miként ezt az egyik cikkemben (Kultúrtörténeti szemlélet, 1938) hangsúlyoztam az apodiktikus bizonyossággal és kizárólagossággal felvett népjellembeli sajátosságok ingatag talajára rámutatva. Nagynemzetek sem függetlenítették magukat mindenkor és mindenhol ettől az etnikai elemeket túlhangsúlyozó iránytól, a kisebbeket pedig az a törekvés vonzotta feléje, hogy múltjuk a nagynemzetek történetének „elmosódott, érdektelen függvényévé" ne váljék. Az egyes nemzetek „született belső kvalitásainak elmélete" nyomán ,,a nemzeti közvélemények még inkább e misztikus, vagy biológiai magyarázat felé sodorják a tudományt". (Hajnal István : A kisnemzetek történetírásának munkaközösségéről, Századok, 1942, 2 1.). E külső társadalmi törekvéseknek, a misztikusromantikus elképzeléseknek még utórezgései sem észlelhetők Eckhartnál, aminthogy a „sajátos magyar intézmény" megjelölést is csak ott alkalmazza, ahol ez kétséget kizáróan bizonyítható. Ilyen például a hiteles helyek intézménye. De az ellenkező végletbe sem esett s idegen hatásokat sem könnyen állapít meg. Nála a jogintézmények eredetének kérdésénél a magyar eredet és a külföldi hatás állítását egyaránt csak az adatszerű bizonyíték alapozza meg. Már említettem, mennyiben vitte tovább a tudományt a magyar és a környező 6zláv államok joga közti kapcsolat újszerű tárgyalásával, kimutatván a kölcsönhatások és az eltérő fejlődés útját. A magyar jog eredetének kérdését, hogy hogy t. i. a „magyar jog mennyiben autochton népjog, mennyiben a magyar szellem alkotása", programmot adó tanulmányában a magyar jogtörténet legnehezebb és egyelőre meg sem oldható problémájának nevezte és ez ma is áll. Timon mondhatta, hogy a városi kegyuraság „szintén sajátos magyar intézmény, amelynek hasonmását a többi európai államban nem találjuk" s őt szolgaian átvették — mert ezt azután igazán át kellett venni ! — a későbbi feldolgozások, mint például Csizmadia Andor 1937-ben a városi kegyuraságról •szóló mnnkáiában. anélkül, hopv egs'ikök is belemélyedt volna a külföldi jogrendszerek vizsgálatába. Eckhartnál már nyoma sincs ennek az egyoldalú és félti-