Jogászegyleti szemle, 1948 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1948 / 1-2. szám - A kollektív munkaszerződés jogi természete

161 tét vettek, de ez századunkban a technikai lehetőségekhez képest sem kielégítően nem folytatódott, sem a korábbiak hibáinak rendszeres korrigálása nem történt meg. (A centenárium alkalmából indítványoztam, hogy a Magyar Jogászegylet az 1848-al kapcsolatos jogtörténeti jellegű kiadatlan oklevelek vagy kéziratok kiadását valósítsa meg. Talán sor kerül erre is, ha az anyagi fedezet kérdését tisztázni sikerül.) A kutatóra nálunk az adatgyűjtésnek nagyobb munkája hárul, mint ott, ahol a forráskiadások teljesebbek és a levéltári anyag jobban van feltárva. De még ez esetben is a jogtörténésznek az oklevelek ezreit kell átnézni, hogy a felhasználható anyagot összegyűjtse, — minden jogtörténeti munka nem lebecsülendő nehézsége, amely a történeti előképzettséggel nem biró jogászok egy részére visszatartó motívumot jelent. A hazai jogtudomány nem egyszer csak akkor volt képes követni a külföldi irányt, amikor azt hazájában az újabb már felváltani készült. A mult században külföldön uralkodó jogtörténeti iskola hatására az önálló magyar jogtörténeti tudomány fejlődése is aránylag késve indult meg. Ennek a jelenségnek okát talán általános elmaradottságunkban, a behozni valók nagytömegében, talán az abszolutizmus nyomásában, talán a tanrendi nehézségekben kereshetjük. A korai jeles úttörők, mint pl. a Kovachichok, a Hajnik által korszakalkotónak hívott Frank Ignác ma is nagyon becses munkái, azután később Wenzel jogforrástörténeti erőfeszítései a hőskor tapogatózásai voltak és csak ezután következhetett az önálló jogtörténeti tudományunk atyamestere : Hajnik, ez a páratlan szorgalmú adatgyűjtő, a történészek által is elismert, minden izében tudós, aki „csak tanár akart lenni" (Milyen kár, hogy nem minden tanítványa maradt hű ehhez az elvhez). Az alapok adva voltak és ehhez járult ,hogy Timon szívós harcának eredményeként — amit az ellenfeleihez is tárgyilagos Eokhart szívesen elismert — az egyetem tanrendjébe a Wenzel által alapított „európai" jogtörténet helvébe a 900-as évek elején a „magyar alkotmány és jogtörténet" került. A jó megalapozás után azonban a felépítés munkája elakadt. Igazságtalanság volna, ha nem említenők, hogv e generáció jogtörténészei ezután is számos, ma sem mellőzhető munkát, bár sajnos nem eleget, írtak és hogy számos helyes metodikai elvet, mint például a szokásjog primátusát a törvény felett, elismerték. Jogtörténeti irodalmunk Eckhart előtt mégis a stagnálás állapotában volt. Mintha az egyetemes európai jogtörténet kissé fonák tantárgyának eltűnése hazai egyetemeinkről magával hozta volna a kapcsolat egyáltalán nem szükségszerű lazítását is az újabb külföldi szaktudománnyal és az ellenkező véglet felé sodort volna. Idegen nyelven alig publikáltunk, külföldi újabb metodikai törekvések hazai visszhangja csekély volt s még inkább a kánonjogtörténet terén -észlelhető Sem a közeli, sem a távolabbi külföld újabb jogtörténete hazai jogtörténészeinknek nem tudott indításokat adni s jóformán csak nyelvi nehézségek okozták, hogy a külföldi jogtörténészek nem róhatták fel azt, amit Szekfű Gyula a közjogászok felé mondott, hogy t. i. ezek a történeti kutatás újabb eredményei elől „struccként homokba vágják fejüket". Az újabb külföldi szaktudománytól való függetlenítés pedig nemcsekély izolációs veszéllyel járt s alkalmas volt a „sajátos magyar" jogintézmények szaporítására is. De hazai jogtörténetünk elmaradt a többi hazai jogág területén végbement fejlődéstől is, mind a tankönyv-, mind a monográfia-irodalom terén. Eckhart felléptekor a magyar jogtörténet körülbelül olyan stádiumban volt, mintha a polgári törvénykezési jogunk megállott volna Plósz előtt, a római jogászok pedig a pandektajognál tartanának. Eckhart körülbelül úgy érezhette magát, mintha a magánjogász a 30-as években Zlinszky-Reiner színvonalú magánjogi tankönyvre lett volna utalva, amely nem vesz tudomást a külföldi fogalomelemző és érdekkutató irány vagy Grosschmid. SzászySchwartz, Szladits ^eredményeiről. A történettudományunkban a 20-as évektől számítható nem jelentéktelen részében metodikai jellegű küzdelem sem gyűrűzött tovább jogtörténetünk tavában. Messze vezetne, ha ismertetni akarnók a történettudományunkban lezajlott szellemi harcot. Ha ennek egyik kései történész bírálója szükségesnek is látta felróni az új iskolának, hogy a felelŐ6ségrevonás lendületében „érdemes, régi tudósok kigúnyolása és megbélyegzése volt a siker, érvényesülés ára" — és ha tudjuk is, hogy a reha^