Jogászegyleti szemle, 1947 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1947 / 1. szám - Adórendszerünk újításai és a stabilizáció. [Előadás a Magyar Jogászegylet pénzügyi jogi szakosztályának 1946. október 30-án tartott ülésén]

3a a nyugtalanító állomásokat, amelyeken az értékálló pénz megteremtéséig át kellett haladni. Azok a jogi szabályozások, amelyek ebben az — 1945. év derekán kezdődött és a stabilizációs előkészületekig terjedt — időszakban a porondra léptek, nem csekély mértékben irritálták a gazdasági erők éledő lendületét. Mert bármekkora is a társadalom vitalitása, — amely hébekorba olyan szívóssá fokozódik, hogy a politikusok tevékeny ösztöneit i-> kibírja, — az adókkal való experimentumok mégis mindig a gazdasági életerők kemény próbatételét jelentik. Ezek a kísérletek nálunk főleg az egyenesadók területét érintették, mert a közvetett adózás szerkezeti sajátosságai a megterhelés szorító csavarjának alkalmazását új utak és módszerek nélkül is egyszerűvé teszik. 2. Tárgyilag aprólékosan differenciált jellegüknél fogva, az összeomlás romjain elsősorban az illetékek kezdtek sarjadzani. Az ide s tova százesztendős gyökérzetből kinőtt rendszer a közelmúlt viharait szinte sértetlenül állotta ki és a jogszabályalkotást úgyszólván alig ingerelte más, mint az értékeltolódások problémája. Ez a lényegében meg nem zavart helyzet lehetővé tette volna a valutareform mechanikus alkalmazását az elvi tényezők bármelyikének megbolygatása nélkül. A stabilizáció azonban illetékrendszerünk fejlődési vonalának újabbkori menetét sajátosan befolyásolja. Az első világháború kitöréséig ez a minden élet- és jogviszonyt behálózó közteherágazat mintaszerű áttekinthetőségével és jogászi szabatosságával excellált. Az 1850. augusztus 2.-i osztrák császári pátensen felépült joganyag két részre oszlott: az alaki jogi szabályozásra szánt, paragrafusokra oszló illetékszabályokra és a nagyjában anyagi jogi természetű illetéki díjjegyzékre. Az utóbbi alfabetikus sorrendben díjjegyzéki tételszámok alatt tartalmazta a jogügyletek és okiratok mértékére, valamint a mentességekre vonatkozó intézkedéseket. Ezt a magától értetődő szabályozási rendet borította fel a törvénykezési illetékek anyagi jogi szabályozását felölelő 1914 : XLIII. tc. megalkotásakor felmerült az a gondolat, hogy célszerű volna a rokontermészetű szabályokat a pátensi eltagoltságból kivonva külön-külön önálló kódexekké formálni. Az azóta eltelt három évtizeden keresztül ezt a gondolatot maradéktalanul csak a vagyonátruházási illetékekkel sikerült tételes jogilag megvalósítani. De még itt is csak megállapodott és helyes fogalmak feláldozása árán, mert az ingók visszterhes forgalmának szükségszerű kizárásával* a vagyonforgalomban illetékekkel megrótt vagyon alattnem azt kell érteni, amit közgazdasági vagy jogi fogalma fed, hanem azt, amit a vagyonátruházási illetéktörvény ennek nevez. Ez a jogi erőszakoskodás — bármilyen tetszetős is — a többi illetékcsoport logikai egységére nézve is indokolt kételyeket támasztott. A vagyonátruházási illetékeken kív.ül a különböző részletintézkedésekkel elkülönített többi illetékágazat, nevezetesen az okirati, közigazgatási és törvénykezési illetékek, önálló életre serdültek ugyan, de ez az önállóság semmiesetre sem terjedt és nem is terjedhetett addig, hogy a vagyonátruházási, okirati és közigazgatási illetékek közötti határvonal jogászi szabatossággal élesen megállapítható * A visszterhes ingóátruházások minden esetét a vagyonátruházási illetékek elvei alapján nem lehet szabályozni. Ennek képtelenségét a két évig fennállott 1918 : XI. tc. kísérlete mutatta meg.