Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 1-2. szám - Az angol közkórházak felelőssége a személyzetük által elkövetett műhibákért

A TULAJDONJOG JOGOKON, MINT TÉVESZME. 49 „dolog"-gá, hiszea mint láttuk, a tulajdonjogot a kötelmi jogoktól struktúrájában és tartalmában végeredményben egy világ választja el. A tulajdonjog mivoltának ez a kettős szemlélete egyébként magában a jogi szabályozásban is pregnáns módon jut kifejezésre anélkül, hogy az ezáltal adódó inkonzekvencia eddig magyarázatot nyert volna, miután annak most vázolt oka még felismerve nem lett. Ez az inkonzekvencia elsősorban a tulajdonjog származékos szerzésének formájában és elvesztésében jut kifejezésre. Magánjogunk értelmében a tulajdonjog származékos átszállása az ügynevezett traditió útján történik. Nem elég a dolog „elkötelezése" a tulajdonszerzéshez, hanem ezenkívül szükséges a dolog tényleges átadása, mely önmagában egy kétoldalú „dologi" jogügylet, amennyiben az átruházó részéről az animus transferendi dominii, az átvevő részéről pedig az animus aquírendi dominii megkívántatik. Ha tehát valaki tulajdonjog átruházására van kötelezve, nem szabadul kötelezettsége alól egyszerű egyoldalú „teljesítés" által, mert a teljesítés mindkét fél egybehangzó akaratának megnyilvánulása nélkül nem áll be. Ez a speciális formaságokhoz kötött teljesítés abból az elvből ered, miszerint a tulajdonjog lényegében tágan értelmezett birtokállapot, mely tehát csakis megfelelő szertartás (régebben a római jogban ünnepélyes, ma inkább eszmeileg értelmezett szertartás) által kifejezésre jutó birtokbavétel útján valósul meg. Épígy a birtokból való kiesés a tulajdonjogot is veszélyezteti és bizonyos esetekben (a forgalmi szempontok fölénye folytán) el is enyészteti. Ez utóbbi esetben is azonban az új tulajdonos (aki tehát nem tulajdonostól szerez visszterhesen és jóhiszeműen) csakis a traditió szertartásának betartása esetén szerzi meg a tulajdonjogot, miért is épúgy szükséges az ő animusa a tulajdonszerzéshez, mint a nemtulajdonos átruházó animusa a tulajdonjog átruházásához. Ez a jogi rendezés a tulajdonjognak felülnézetből való megítéléséből ered, midőn tehát abban nem effektív jogosítványt, hanem a közgazdaságilag rendezett birtokállapot szankcionálását látjuk. (A brevi manu traditió és constitutum possessorium nem más, mint lerövidített traditió.) Ezzel szemben minden oly esetben, midőn a tulajdonjog nemcsak mint mindenkivel szemben érvényesített „sűrített kötelem" érvényesül, hanem mint konkrét személy ellen érvényesíthető kötelmi igény, egyszeribe előtérbe lép a tulajdonos szemszögéből való megítélés. Oly esetekben ugyanis, midőn a tulajdonos konkrét jogviszony folytán nincs birtokban, jogi pozícióját szőröstől-bőröstől minden formaság, szertartás nélkül épúgy átruházhatja másra, mint bármely követelését. Az úgynevezett cessio vindicationis ugyanis nemcsak a vindikálási jogot ruházza át, hanem magát a tulajdonjogot is, melynek a vindikációs jog csak egy kis gerezdé. Ilyenkor tehát az új tulajdonos formátlan cessio folytán hiánytalan tulajdonjogot szerez és ez esetben a birtokban tartó személy kötelezettsége alól egyszerű teljesítés útján szabadul; amikor tehát a dolgot a tulajdonosnak átadja, sem a solutio jogérvényességéhez, sem az új tulajdonos tulajdonszerzéséhez semmiféle egybevágó animus kifejezésre jutása nem szükséges, illetve tulajdonképeni traditióról ez esetben szó sem lehet. Ilykép áll elő tehát az a különös helyzet, hogy egymagában az elkötelezés is tulajdonjog-átruházó hatállyal bír, de csak az esetben, ha a tulajdonos történetesen nincs birtokban, mert egyébként csak kötelmi jogviszony származik, tulaj donátruházás azonban nem. Egymagában ez a látszólagos kontroverzia, melyet eddig oly sokféleképen magyaráztak, igazolja elméletem helyességét. Ennek lényege tehát az, hogy a tulajdonjog szabályozásában fellelhető ellenmondások mindenkor annak a tudat alatti megalkuvásnak következményei, melyek aszerint alakulnak, hogy a tulajdonjogot annak tulajdonképeni jogi mivolta alapján szabályozzuk-e vagy pedig mint a tulajdonost illető jogosítványt fogjuk-e fel. Jogállam, XXXVII. évf. 1—2. füzet. 4