Jogállam, 1938 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 5. szám - A magyar állampolgárság megállapításának kérdéséhez

188 DR. HABERMANN GUSZTÁV a békeszerződés életbeléptetése napján a mai Magyarország területén községi illetőségük volt. Ez esetben a régi, de ma is legnagyobbrészt érvényben lévő állampolgársági törvény rendelkezéseivel ugyan élénk ellentétbe kerülünk, ezt az ellentétet azonban közigazgatási hatóságaink oly módon kísérlik meg áthidalni, hogy a békeszerződés ismertetett rendelkezésében csak már a békekötéskor megvolt magyar állampolgárság deklarálására szóló kötelezettséget vélnek felfedezni. Feltéve — de tagadva — azon álláspont helyességét, hogy a magyar állampolgárság a békeszerződés szerint csak akkor volt megszerezhető, ha az illető 1921. évi június hó 26. napján a mai magyar állam területén községi illetőséggel birt, azt kell vizsgálnunk, hogy mi módon állapítható meg ezen illetőség fennállása. Első feltétele a községi illetőségnek a törvény szerint az, hogy a folyamodó magyar állampolgárságát igazolja, mert enélkül a községi kötelékbe való felvétel csak kilátásba helyezhető, de meg nem adható. E törvényhely magyarázata körül a gyakorlat és az irodalom is egységes álláspontot foglal el. Ha tehát azt kívánjuk vizsgálat tárgyává tenni, vájjon meg volt-e a szóban forgó egyének községi illetősége a békeszerződés életbeléptetésekor, vizsgálnunk kell először azt, hogy az illetőnek volt-e magyar állampolgársága. Erre a kérdésre a későbbiek során még visszatérünk. Felmerül azonban a kérdés, hogy a magyar állampolgárságtói függetlenül szerezhetett e hazánkban valaki községi illetőséget és ezzel lehetővé vált e az a helyzet, hogy valaki ennek birtokában mégis a békeszerződési törvény alapján lett magyar állampolgárrá. Ha a községi illetőség elnyerésének és megadásának egyéb feltételeit és az e kérdésben kialakult közigazgatási bírói gyakorlatot, valamint különösen a közigazgatási- és kormányhatóságok gyakorlatát figyelemmel kisérjük, azt fogjuk látni, hogy a törvény azon rendelkezése, mely szerint községi illetőséget csak magyar állampolgár nyerhet ily alakban nem ment át a gyakorlatba. A községi illetőség ugyanis a magyar állampolgárság szempontjából soha sem birt fontossággal. Annak jelentősége kizárólag közigazgatási jellegű. Ez kitűnik már abból is, hogy oly egyénnél, aki községi illetősége megszerzését időmúlás s az ennek folytán elenyészett bizonyítékok miatt igazolni képtelen, annak községi illetőségét a m. kir. belügyminiszter állapíthatja meg, aki ily esetben nem is köteles magát a törvény rendelkezéseihez tartani. Az 1922. évi XVII. t. c. 24. §-ának ez a rendelkezése így rést ütött az illetőség megszerzéséről szóló régi törvény zártságán és élesen világít rá a községi illetőség alárendelt jelentőségére a magyar jogban. Már maga a törvény azt mondja, hogy külföldi is felvehető a községek kötelékébe. Igaz, hogy hozzá teszi, hogy e felvételt csak „a honosítás hozzájárultának feltétele mellett szerezheti meg" azonban az a körülmény, hogy az illetőséget feltétellel megkötve szerzi meg még nem jelenti azt, hogy valaki ily feltételes illetőséget ne szerezhetett volna, amely azután épen a békeszerződés folytán feltétlenné válván állampolgárságot eredményezett. Ez az eset azonban kevésbé gyakori, mert a községi kötelékbe való felvételt rendszerint kérni kellett. Ellentétben azzal a közigazgatási bírói gyakorlattal, mely szerint külföldi állampolgár Magyarországon községi illetőséget nem szerezhet, rá kell mutatnunk a m. kir. belügyminiszter egyik átiratára. Eszerint, „ha valamely közigazgatási érdek elkerülhetetlenné teszi, hogy az érdekelt magánosok honosság-illetőségi viszonyai rendeztessenek, akkor a vezetésem alatt álló belügyminisztérium a hontalant az 1886. évi XXII. t. c. 16. §-a alapján valamely községbe beutalja. Ez ugyan nem szorosan a törvényen alapuló eljárás, mert az 1886. évi XXII. t. c. csak magyar állampolgárokra alkalmazható, de nem lévén olyan törvényünk - amely nem csupán illetőségi, hanem rendőri szabályokat is tartalmaz és amely ismer u. n. ,angewiesene Heimat'-ot is, vagyis ilyen minden