Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 1-2. szám - Ötletvédelem

66 DR. PUKY ENDRE is annak a felfogásának adott kifejezést, hogy a közigazgatási bíráskodást két fokon működő bíróságokra kell bízni, mégis a fennálló körülmények figyelembevételével azt javasolta, hogy az alsófokú közigazgatási bíróságoknak a felállítása elhalasztassék és egyelőre csak a felső, így tehát csak egy fokon ítélkező és végérvényesen döntő közigazgatási bíróság szerveztessék meg. Ennek a javaslatnak ki nem mondott, de előttem nyilvánvaló oka az volt, hogy az alsófokú bíróságoknak az ismertetett módon kontemplált megszervezése nem elégítette ki a szakszerű bíráskodáshoz fűződő kívánalmakat és így egyelőre inkább lemondtak a kétfokú bírósági szervezetről s azt elhalasztották arra az időre, amikor a közigazgatási bíráskodásra majd az alsófokon is független bíróságok létesülhetnek. A belügyminiszter az eredeti javaslatot megfelelően átdolgozva terjesztette a bizottság, illetve a képviselőház elé. Ezt a javaslatot azután a törvényhozás lényeges változtatás nélkül elfogadta és az, mint az 1896. évi XXVI. tc. 1897 évi január hó 1-én lépett életbe. * Az említett vajúdások után megszületett a m. kir. közigazgatási bíróság fennállásának 40. évfordulójához érkeztünk el a mai napon. Ma, 40 esztendő távlatából, az azóta szerzett tapasztalatok birtokában — az eljövendő fejlődés érdekében — haszonnal foglalkozhatunk azzal a kérdéssel, hogy a közigazgatási bíráskodás gondolatának alaptörvényünkben tetté vált 40 év előtti megoldása: megfelelt-e annak a szükségletnek, amely bíróságunkat életrehívta s beváltotta-e azokat a reményeket, amelyekkel alkotói a nemzeti életfejlődést gazdagítani akarták. Ha ezekre a kérdésekre választ akarunk kapni, akkor külön-külön kell vizsgálat tárgyává tennünk, hogy mennyiben bizonyult helyesnek a bíróság hatáskörének, illetve a bíráskodás szervezetének az 1896. évi XXVI. tc.-ben történt megállapítása. A hatáskör meghatározása tekintetében a törvény megalkotásakor két nézet küzdött egymással szemben. Az egyik a hatáskörnek elvi meghatározását kívánta, amelyből a kivételeket akarta taxatióival megjelölni, mig a másik mereven ragaszkodott a bíróság elé vihető ügyeknek szoros taxatióival való megjelöléséhez. Ez az egymással szembenálló két felfogás a közigazgatási bíráskodás megszervezésének az elmélet által azelőtt és azután is vitatott kérdése, s bizonyos, hogy azok a meggondolások, amelyeket a hatáskörnek taxativ megállapítása, illetve annak elvi meghatározása mellett 40 év előtt felhoztak, ma éppen úgy érvényesek, mint voltak akkor. De ma, amikor megállapíthatjuk, hogy az elmúlt 40 esztendő alatt a törvényeknek és törvényes alapon kiadott kormányrendeleteknek hosszú sora utalt újabb és újabb ügyeket a bíróság hatáskörébe, talán nem alaptalan az a meggyőződés sem, hogy gyakorlati szempontból helyesebb lett volna a közigazgatási bíróság hatáskörét taxatió helyett a hatáskör elvi meghatározásával megállapítani úgy, hogy ez alól kivétettek volna egyrészt mindazok az ügyek, amelyek a közigazgatási hatóságok szabad belátására bízott hatáskörébe tartoznak, másrészt mindazok az ügyek, amelyekben a törvényhozás nem kívánt a közigazgatási bíróság részére joghatóságot biztosítani. Nem kétséges, hogy a hatáskörnek elvi meghatározása a jogvédelmet szélesebb körben biztosította volna a kivételeknek még oly szigorú taxatiója mellett is, mert hiszen gyakorlatilag lehetetlen olyan kimerítő taxatiót felállítani, amely tartalmazná mindazokat a közigazgatási intézkedéseket, amelyek elől — bizonyos elvi meggondolásoknak hódolva — a bírói jogvédelmet el akarnák zárni. De éppen erre a gyakorlati nehézségre gondolva tartottam volna helyesebbnek a hatáskör etvi meghatározását, mert a hatáskör taxatiós megállapítása megakadályozza a közigazgatási bíráskodás automatikus fejlődését, a fejlődő élet teremtette újabb és újabb jogvitákba az egyszer helyesnek ismert elvi alapon való természetes bekapcsolódását. Ez az igény nem jelenti a hatáskörnek analógia útján való kiterjesztésére törekvést. A taxativ hatáskör híveinek az az aggodalma, hogy a hatáskör elvi megállapítása mellett a bíróság a jog- és törvényhasonlóság elvének alkalmazásával kiterjeszthetné hatáskörét, meggyőződésem szerint nem helytálló, mert a hatáskörnek bármilyen meghatározása mellett is mindig van szerepe az analógia útján való következtetési módnak, amely nem egyéb, mint a törvény megértésének eszköze s attól a bírót úgysem lehet eltiltani. A hatáskörnek taxativ megállapítása mellett is helye van ennek s él vele a közigazgatási bíróság is,