Jogállam, 1937 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 7-8. szám

258 DR. GALLIA BÉLA tett az ipari vállalatnak szellemi munkát végző tisztviselői és a manuális munkát teljesítő egyéb ipari alkalmazottai között. A gyakorlatban nagyon is érezhető volt a szabályozás hézagossága. Mert azokra, akik a rendelet kategóriáiba nem voltak sorozhatok, tehát a legfontosabb ipari teendőket végző alkalmazottakra, aminők pl. a művezetők, a rendeletnek kedvező rendelkezései nem terjedtek ki, és így a bármilyen fontos munkakört betöltő és bármily hosszú ideig szolgált, de tisztviselőnek nem tekinthető ipari alkalmazottak két évnél hosszabb szolgálat után sem részesültek a magasabb felmondási idő, és az őt évet meghaladó szolgálat után járó végkielégítés jótéteményeiben, és nem állott rájuk az a szabály sem, hogy a felmondás csak a hó végére szólhat. Ugyancsak nem terjedt ki rájuk az idézett rendelet 23. §-a, amely az ezekkel a szabályokkal ellenkező megállapodásokat hatálytalanoknak nyilvánította. Az új törvény felhatalmazta a minisztériumot, hogy ezeket a jogszabályokat rendelettel kiterjessze „olyan alkalmazottakra, akik szakképzettségüknél, vagy egyéb körülményeknél fogva a közönséges munkát lényegesen meghaladó munkakört töltenek be". A miniszteri indokolás szerint ez a felhatalmazás nem terjedhet ki a gyári munkásokra és hasonlókra. A kormány bizonyára élni is fog rendeletkibocsátási jogával, és ezzel egy nagy méltánytalanságnak fog véget vetni. Mindenesetre érdekes, hogy maga az alapul fekvő szabály rendeleten, a módosítására vonatkozó felhatalmazás pedig törvényen alapszik. Az 1910/1920. M. E. sz. rendeletet a kormány a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényes felhatalmazás alapján bocsátotta ki. Azt a vitát, hogy ezek a kivételes intézkedések hatályban vannak-e még, a Kúria büntető jogegységi tanácsa igenlőleg döntötte el. A jogegységi döntvényt azonban a Kúria teljes ülése bármikor meg is változtathatja, és ebben az esetben a felhatalmazáson alapuló rendeleteket hatálytalanoknak kellene tekinteni. Mindenesetre megfontolandó, nem kellene-e az ilyen fontos magánjogi rendelkezéseket, — amelyek ma már állandó jogszabályként nyernek alkalmazást, és amelyeknek hatálytalanítása jogéletünkben igen nagy zavart okozna — törvénnyel szabályozni. III. Magának a törvénynek 1. § a azt az általános szabályt állítja fel, hogy a törvény kiterjed a szolgálati viszonyra, akár természetes, akár jogi személy a munkaadó, ha üzlete, üzeme, egyéb vállalata vagy kereső foglalkozása körében másnak akár testi, akár szellemi munkáját igénybeveszi, még pedig akkor is, ha az üzletnek, üzemnek, a vállalatnak vagy foglalkozásnak oktató, vagy jótékonysági jellege van. Ebből a felsorolásból kitűnik, hogy a törvény hatálya nem terjed ki a háztartási szolgálati viszonyra, továbbá arra, amelyet nem valamely kereső foglalkozásban teljesítenek. így pl. nem terjed ki a házi tanítóra, a magánszemélynél netán szolgálati viszony keretében alkalma-