Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 8-9. szám - A törvényhozó akarata

A TÖRVÉNYHOZÓ AKARATA. 297 cetéről és megítéléséről van szó, egyetlen élő kortárs tudása és ítélőképessége többet érhet, mint a világegyetem néhai tudósainak minden szellemi hagyománya. A bíró jogalkotói hatalmának kibővítésére nem a törvény erejének csökkentése céljából van szükség, hanem azt éppen a törvény életképességének az érdeke követeli. A bírói hatalom kiterjesztése természetesen nem terjedhet túl az életképesség megmentésének a körén és mértékén. Azokon az útvonalakon, amelyek a törvény megalkotásakor teljesen ismeretlenek voltak, a bírói közvetlen észlelésnek és érzékelésnek kell a törvényt átsegítenie. Ez a segítség nélkülözhetetlen ott, ahol a törvény idegenségbe érkezett és ahol a biró valahogy mégis csak otthon van. Nem áltatjuk magunkat azzal a hiedelemmel, hogy kifogástalan pontossággal meglehet szabni azt a mértéket és azokat a határokat, amelyek egyrészt kellő teret nyitnak a kisegítő birói jogalkotásnak és másrészről teljes biztosítékot nyújtanak az önkény és a kontárkodás ellen. Tudjuk, hogy nincs más választásunk, mint a nagy bajtól a kisebbhez menekülni, de azt is tudhatjuk, hogy aki az elérhetetlen mindennél kevesebbel meg nem elégszik, annak csak a nagy semmi juthat osztályrészül. A birói jogalkotó hatalomnak egészen természetszerű korlátai vannak arranézve, hogy ez a bírói hatalom el ne fajulhasson és közveszélyessé ne válhasson akkor, ha a szükségből a jogalkotás területére segítségül hívják és oda beengedik. A birói jogalkotás mindenekelőtt nem tagadhatja meg a jogtudománynak azokat az alapelveit, amelyek általánosságban elfogadottaknak tekintendők. Nem térhet el továbbá a nemzeti jogrendszer irányvonalától. Ezenkívül nem fordulhat szembe az uralkodó életfelfogással és a mindenkori korszellemmel. A bírói jogalkotás szükségessége fordított arányban áll a bírói törvénymagyarázat szabadságával. Minél tágabb körű a bíró törvényértelmezési szabadsága, annál kisebb mértékben válik szükségessé a bírói jogalkotás. Magának a törvénynek van életképessége szempontjából leginkább szüksége arra, hogy a bíró általánosságban és mindenkor fölhatalmazottnak tekinthessék a törvénynek oly értelmet tulajdonítani, hogy lehetőleg minden időben és minden körülmények között az igazságosság követelményeinek megfelelően alkalmazható legyen. A letűnt korokból származó törvények - és az új idők között beállott nagy szakadékok áthidalása elsősorban a bíróság föladata, mert a törvényhozás nehézkes mozdulataival csak elkésetten juthat a célhoz. Ezenkívül a törvényhozás csak távolabbról és kerülőutakon juthat a törvény hiányainak és hibáinak megismeréséhez, ellenben a bíró közvetlenül észlel, mert állandóan a kezében tartja az élet ütőerét. A bíró törvénymagyarázati szabadságának tágkörü értelmezése egyelőre kielégítő megoldás volna, ez a tágkörü szabadság pedig nem áll ellentétben a jogtudomány alapelveivel és nem összeférhetetlen