Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6. szám - A MÉLTÁNYOSSÁG MINT ÍTÉLETI INDOK. INDOKOLÁS HELYETT : ÖNDICSÉRET

224 DR KARTAL IGNÁC Alperes nem tette vitássá, hogy szombaton délben, az aznapi munka befejezte után a felperes, hivatkozva arra, hogy a fővállalkozóról nyugtalanító hírek vannak forgalomban, a 2 tanú jelenlétében arra kérte őt, hogy vállalja magára a fizetést, — állítja azonban, hogy ő a felperesnek ezt a kérését határozottan visszautasította. A 2 tanú vallomását nyugodtan, határozottan és az elfogultságra utaló legcsekélyebb tünet nélkül tette meg és vallomásuk nemcsak a főkérdésekben, hanem igen aprólékos részletkérdésekben is (falsorolás!) amelyek tekintetében az összebeszélés kizártnak tekinthető, teljesen egybehangzó. Mindezek folytán a bíróság vallomásukat hiteltérdemlőnek találta." A hitetlenséget pedig így: „ . . . mindezekből megállapítható, hogy az alperes könnyelműen, a fővállalkozó iránti indokolatlan bizalomból önmagára nézve igen kedvezőtlen és terhes szerződést kötött a fővállalkozóvá! és röviddel a fővállalkozó megszökése előtt számadatok előadása mellett kifejtette, hogy a legjobb megoldás volna rá nézve, ha az egészet abba tudná hagyni. A két tanú vallomása szerint az állított ígéret a helyszínén, java munkaközben történt és ők maguk is azalatt, amíg a peres felek egymással beszéltek, munkájukat végezték: egyikük kalapált és szegecselt, a másik pedig a fal felé fordulva vakolt. Vallomástétel közben ismételt felhívás dacára egyikök sem nézett a bíró szeme közé, ellenben egy-egy váratlan bírói kérdés megválaszolása előtt és után segélyt- és megnyugvást kérőén oldalpillantásokat vetettek a felperes felé. Számos részletkérdésben (felsorolás!) vallomásuk eltér egymástól, amely tény mellett aggályos vallomásuknak a főkérdésben való s/.ószerínli egybehangzása. Mindezek folytán a bíróság vallomásukat hitelt érdemlőnek nem találta." A gyakorlatban e helyett — számos esetben — mit találunk? Ha a fenti példában a bíró hisz a két tanúnak, akkor — nagyon gyakran, — a hitet egyáltalán nem okolja meg, hanem egyszerűen, röviden, (de sajnos csöppet sem velősen,) azt mondja, hogy a 2 tanú vallomása szerint ítélt úgy, ahogyan ítélt. Ha pedig nem hisz a tanúknak, akkor ugyancsak egyszerűen és röviden, (de sajnos igen vérszegényen) azzal okolja meg hitetlenségét, hogy a tanúk a felperesnek alkalmazottai. Az ilyen indokolás valahogy úgy hat, mint felségsértés a Pp. felséges 270. §.-a ellen. És még teljesebbé teszi ezt a ha: tást az, hogy a bíróság példánkbeli mindkét esetben igen gyakran dicsérő elismerést fejez ki önmaga iránt, mondván, hogy: „A per adatait a Pp. 270. §.-a szerint szorgosan mérlegelve" jutott el oda, ahová eljutott. * * * A legnagyobb dicséret, amely a bírót érheti az, hogy szorgosan mérlegelte a per összes adatait. Ezt a dicséretet azonban, — az öndicséretre vonatkozó tételes és természetes tilalomnál fogva, — a bíró nem nyújthatja át érvényesen önmaga magának. Különösen fonákul hat ez az öndicséret akkor, amikor egyetlen és egyedülálló adat a szorgos méltatásra az, hogy a bíró mondja, hogy szorgosan méltatott.