Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6. szám - A MÉLTÁNYOSSÁG MINT ÍTÉLETI INDOK. INDOKOLÁS HELYETT : ÖNDICSÉRET

222 DR. KARTAL IGNÁC Ezzel a hasonlattal egyszersmind eljutottunk az öndicséret és az indokolás egymáshoz való viszonyának kérdéséhez és ahhoz a további kérdéshez, hogy miféle viszonyban van az öndicséret és az indokolás a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvével és milyenben a méltányosság elvével. Ezeknek a kérdéseknek megoldását kísérlik meg az alább következők. * * * Immár hosszú jogászi pályámon olyan sok elgondolási hibát tapasztaltam a bizonyítékok mérlegelésének kérdésében, hogy — kivételesen, — megengedek magamnak egy kis jogtudományi praelectiót. Ugyanis: Valamikor régen, az úgynevezett középkorban a bírónak nem volt joga ahhoz, hogy a bizonyítékoknak bizonyító erejét ítélkezési megfontolása körébe vonja, vagyis mérlegelje. A törvény parancsolt, a bíró engedelmeskedett, így például a törvény parancsolta, hogy némely esetben a vádlott ártatlansága vagy bűnössége tüzpróbával bizonyítandó. Ez abból állott, hogy a vádlottnak mezítelen lábbal rá kellet lépnie egy izzóvá tüzesített vaslemezre. Ha az izzó vastól nagyon súlyos égési seb keletkezett a vádlott lábán, a bíró köteles vo't a vádlottat elitélni, — ha az égési seb nem volt nagyon súlyos, a bíró köteles volt felmenteni. Vagy: a törvény parancsolta, hogy amit két tanú vall azt a bíró igaznak köteles nézni, akár tetszik neki akár nem, akár elhiszi amit mondanak, akár nem. Mindezt úgy nevezik, hogy kötött bizonyítás elve. Ez a név onnan ered, hogy a bizonyításnak ez a módszere megköti a bíró kezét is, lábát is, eszét is, fantáziáját is, lelkiismeretét is, meg minden egyéb igazságkutató és Ítélkező szervét. Ezzel a kötött rendszerrel szemben áll az új és legújabb korban erőre kapott szabad rendszer, vagy másként: a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere. Ennek definíciója teljesen készen van azzal, hogy azt mondjuk róla, hogy fordítottja az előbbinek, vagyis a kötött rendszernek. A törvény (kevés — és témánk szempontjából közömbös — kivételtől eltekintve) semmit sem parancsol és így a bíró nem is jut abba a helyzetbe, hogy engedelmeskedjék. Hihet is a tanúknak, meg nem is, — bízhatik is a szakértőben meg nem is, — az okiratot tisztelheti is bizonyító erejűnek, meg nem is és így tovább a végtelenig, — sőt azon túl is: joga van a vitás tényt minden bizonyítás nélkül is valótlannak is, meg valónak is tekinteni. Ám a bíró ténymegállapítási jogának ezen korlátlansága dacára a bíró e téren mégsem autokrata egyeduralkodó. Nem mondhatja azt, hogy azért ítélt a ténykérdésben úgy, ahogy ítélt, mert hogy sic volo, sic jubeo, vagy car tel est mon plaisir, — nem teheti azt sem, hogy agyon hallgatja ítélete okait,