Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6. szám - De iudiciariis. II

202 KÜLLEY RHORER VICTOR ma is köztünk lappangó destruktív elemek miatt lehetetlen; ma az esküdtszék visszaállítását csak a tényekkel nem ismerős fellengős ábrándozok, vagy ezek mezébe bújt önös szándékú ragadozók áhítozzák több-kevesebD meggyőződéssel. Ezért nem várok semmi jót a cikkben említett esküdtszéktől, amely csak a gazdasági, üzleti, faji és vallási háborúk elültével, tisztult légkörben, tisztult felfogású, kifogástalan erkölcsi és nemzeti alapon álló, megbízható férfiakból lenne összeállítható." Nyugalmazott járásbirósági alelnök barátom ezzel befejezte filippikáját; nem tudtam ellentmondani becsületes érvelésének. Csak arra hívtam fel a figyelmét, hogy a cikkíró maga sem kívánja az esküdtszéket, mert maga is aggályokat táplál ez intézménnyel szemben. Ami pedig a rendes bíróságok hivatását illeti: azt hiszem, nem állok egyedül a bírói karban azzal a meggyőződésemmel, amit a hivatkozott cikk nemes szándékú szerzője csak mint jámbor óhajt pendít meg, hogy a bíróságok „minden ítéletük első zsinórmértékéül az igazságot, a jóhiszeműséget, a jog logikájának mellőzhetetlen posztulátumait tekintsék." Ez a követelmény a mai jogra van alapítva. Erre kötelez minden ítélőbírót az 1869. évi IV. t. c. 22. és 23. §-a és Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének 2—6. §-a is. Ismétlések elkerülése végett utalok a Jogállam 1931. márciusi számában Vargha Ferenc ny. koronaügyész tanulmányára, amely többi közt megállapítja, hogy „az értékelés, (a törvényszöveg) appreciációja felett a biró dönt korlátlanul." 3. „Az ember tragikus állat." Egy művész ember kérdezte minap Kúriánk egyik kitűnő bírájától: miért olyan nehéz az anyagi igazság föltárása és kiosztása ? Mire ez a bölcs bíránk azt válaszolta: azért, mert az ember tragikus állat! Művészünk így értelmezte ezt a megállapítást : — „Jól jegyezzük meg, ezzel a definícióval barátom nem megvetését akarta éreztetni az emberiséggel szemben, mert egyike a legnemesebb szívű bíráknak. Csak rá akart mutatni arra a szomorú valóságra, hogy az emberi nem fölküzdötte ugyan magát a vegetatív állati létből a halandók csúcsára, a szellemi életet élő halandóvá, — de ez a csúcs arra jó csupán, hogy megmutassa az embernek, mi mindent nem képes megérteni és rendbehozni. Az emberi öntudat tehát csak annyit ér, hogy tehetetlenségünket átérezhessük az állat boldog tudatlanságával szemben; ez a tragikum. — Ismerjük a régi latin közmondást: „homo homini lupior lupo". Ember az embertársával szemben farkasabb a farkasnál. Az ilyen ember az ő szellemi képességeit arra használja föl,