Jogállam, 1936 (35. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 5. szám - Bűnvádi eljárásunk reformjához

BŰNVÁDI ELJÁRÁSUNK REFORMJÁHOZ. 167 jául szolgáló tényállást is nyomozza és megállapítja, alaposan elkészül a tárgyalásra, a nyomozat vagy vizsgálat adatait pontosan ismeri, ezekből előzetesen képet alkot magának a vádlott bűnössége vagy ártatlansága tekintetében és amidőn a vádlottat és tanukat kihallgatja, a vád és védelem indítványa felett határoz, önkénytelenül is már ezen előre megalkotott véleményének hatása alatt áll és ez vezeti elhatározásainál, intézkedéseinél, a tárgyalás egész vezetésénél. Járatlan, elfogulatlan hallgató olykor abba az optikai csalódásba eshet, hogy a vád szerepét összetéveszti az elnök — vagy bíróéval, azé a bíróéval, aki az ügy előzetes ismerete, a nyomozat vagy vizsgálat adatai alapján meg van győződve a vádlott bűnösségéről — más esetben ártatlanságáról — és ilyenkor a főtárgyalás célja tulajdonképen csak az lehet, hogy az általa előzetesen alkotott vélemény a törvényes formák betartása mellett kellő formában meg is állapíttassák. Mindez a legjobb hiszemben és meggyőződésben, a bírói lélek teljes függetlenségével, az igazság kiderítése érdekében történik, de annak az igazságnak a kiderítése érdekében, amelyet a bíró a kérdéses ügy tekintetében magának már jóelőre megalkotott, az igazságnak általa alkotott subjectiv képe érdekében, amely a valóságban azonban eltérhet az objektív igazságtól. Ennek az objektív igazságnak teljes és megnyugtató kiderítésére alkalmas és célravezető eszköz kínálkozik, olyan, amelyet a tudomány legnevesebb művelői pártolnak, olyan, amely Angliában évszázadok bevált és nagymértékben hozzájárult nemcsak ahhoz a megrendíthetetlen tekintélyhez, melyet az angol bíró élvez, hanem ahhoz a megnyugváshoz is, mellyel közvélemény és a közvetlenül érdekelt, a vádlott is, a bírói ítéleteket fogadja. Megrendíthetlennek kell lennie a bírói igazságban vetett hitnek ott, ahol a bíró csak osztja az igazságot anélkül, hogy azt kí is nyomozná, mert ezt másra bízza, az ügyfelekre, vádra és védelemre, mint egyenlő jogú felekre. Maga a bűnvádi perrendtartás, habár a vád tetszésétől függően, módot ad a feleknek arra, hogy keresztkérdezés útján tárják, az ítélőbíró elé a tanúk vallomásából megállapítandó tényállást, a TE., bár ugyancsak az esetek szűk körre szabott egyszerű formáibon és ugyancsak a vád idevonatkozó indítványától feltételezetten, intézményesen is igyekezett eljárási jogunkban a keresztkérdezést meghonosítani, a vádhatóság azonban — érthetetlen okokból — mereven elzárkózik ennek alkalmazása elől, Azt a benyomást keltve, hogy a vád érdekének és szempontjainak a nyomozó rendszer következetes és rideg megvalósítása jobban megfelel. Mindez csak ötletszerűen kiragadott néhány szerény utalás immár 40 éves múltra visszatekinthető eljárási törvényünk fogyatékosságaira, de talán igazolni látszik azt, a jogászi közvéleményben, de különösen a védői karban mindjobban terjedő meggyőződést, hogy bűnvádi eljárási jogunk átfogó, gyökeres reformra szorul. 12*