Jogállam, 1935 (34. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 7. szám - Az árrontás elleni küzdelem és a kényszerkartel

AZ ÁRRONTÁS ELLENI KÜZDELEM 295 Itt tehát kétségtelen kollizió van egyrészt a szabad verseny által szolgált fogyasztói közérdek, másrészt a szakmabeli érdek között. Téves azonban az a felfogás, amely a fogyasztói érdeket feltétlenül a szakmabeli érdekek fölé helyezi. Ha a szakma tönkremegy, ha létfeltételei megszűnnek, akkor a fogyasztói érdek nagyobb kárt szenved, mint amilyen előnyt a szabad verseny részére biztosítani tud. Gyakorlatilag vizsgálva a dolgot, a következő esettipusok világítanak rá a problémára. Valamely iparos egyéni viszonyaiban gyökerező okokból olcsóbban termel társainál; pl. bérmunkások helyett családtagokkal dolgoztat, vagy saját házában nem fizet üzletbért. Vájjon indokolt-e, hogy ezen egyéni előnyök révén a szakmabeli árakat lerontsa. Én habozás nélkül azon a nézeten vagyok, hogy az ily incidentális körülményekből eredő szórványos előnyök közgazdasági szempontból kisebb* jelentőségűek, mint a szakma megélhetését biztosító árak fenntartása. Határozottan előtérbe nyomul azonban a közgazdasági érdek a kari érdekkel szemben, ha az iparos valamely találmány vagy új eljárás által csökkenti termelési költségeit. Az ily technikai előnnyel bíró iparosnak joga van találmányát, vagy megvásárolt szabadalmát oly irányban is kihasználni, hogy azt a közönségnél minél tágabb körben bevezesse, — és a közönségnek is igénye van a technikai haladás álal elérhető olcsóbb árakra és életstandardjának ezzel járó emelésére. Hasonló esetekben tehát indokolt, hogy az irányárak kötelező ereje alól kh ételt tegyünk. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt az esetet sem, amikor az iparos önvédelemből szállítja le az árat; így, ha szomszédai ugyanezt már előbb megtették és az árak gyors leszállítására vevőkörének megvédése miatt volt szükség. A felhozott esetek meggyőzhetnek bennünket arról, hogy a szakmabeli irányárak csak megfelelő kautélák mellett tehetők kötelezőkké. Ez az út azonban nem járhatatlan és kívánatos, hogy a magyar judikatúra a kamarai Jury útmutatását követve a kellően megállapított és a szakmabeliek által szolidárisán követett, helyes irányárak betartását erkölcsileg kötelezőnek tekintse, hacsak az azoktól való eltérést a termelésnek és fogyasztásnak valóban magasabbrendű érdekei vagy az árleszállítással élő versenytárs kényszerű helyzete nem indokolják. 2. A kényszerkartelek. Az árrontók elleni küzdelem másik frontja a karteljog területén keresendő. Hiszen a kartel nem egyéb, mint szerződéses szervezkedés az árrontás ellen, mely tagjainak szabad akaratából küszöböli ki a piac bajait. Sajnos azonban a kartel küzdelmét az árrontás ellen nem mindig koronázza siker. A kartel alakításánál ugyanis ritkán sikerül az egész szakmát a kartelhez való csatlakozásra rávenni. Rendszerint akadnak oly, a szakmabeli szolidaritástól illetetlen individualista vállalkozók, akiknek teljesen mindegy, hogy kartársaik elpusztulnak-e, s akik a szakma szervezkedését is csak pillanatnyi egyéni hasznuk szemszögéből képesek szemlélni. Ezek szívesen veszik a kartelt, mert a kartel alakulásakor rendes színvonalra emeli az árakat és így őket is védi; de üzleti szellemük csakhamar kiszimatolja azt a kínálkozó előnyös helyzetet, hogy míg a kartel a tagokat merev árak mellett köti le, addig ők szabadon kereshetik profitjukat a kartel védelmének árnyékában. Ezért nem lépnek be a kartelbe, hanem ú. n. „outsiderek" maradnak, ami ép oly népszerű, mint előnyös helyzetet biztosít nekik a piacon. Normális viszonyok között a kartel kibírja az outsidereket. Tartós és makacs válság idején azonban az outsiderekből indul ki a kartelnek és azzal együtt a szakmának a romlása. A karteltagoknak sanyarú helyzetben lévő rétegei csakhamar irigykedve nézik az outsidert, akinek keze szabad és aki jobbról-balra károsítja őket. így aztán számos karteltag úgy találja, hogy a szerződés betartása kárt jelent ránézve és maga is megszegi a szerződést. Ezáltal bomlik a kartel-