Jogállam, 1935 (34. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 4. szám - A tanúvallomások megbízhatatlanságáról

1<M) DK. SCHNELLER GYÖRGY amelyekre a tanú vallomásának szavahihetőségénél, mint ellenőrzési támpontokra gondolni kell és lehet. Az kétségtelen, hogy tévedések mindig fennforoghatnak, a szavahihető tanú alaptalanul gyanúsítható téves vallomással és a valótlant mondó tanú a legnagyobb figyelem mellett is igazmondó tanúnak minősíthető, azonban a tévedések lehetőségének a lecsökkentésére igenis mód van akkor, ha a tanúvallomásoknak és az emlékezet lehetőségeinek jobban a mélyére nézünk, mint ahogy az általában, talán ,,az esküre bocsátás perrendszerű akadályainak hiányában" vagy egyéb formális nézőszögből jelenleg történik Nem elhanyagolandó szempont az eskü mikénti kivételének a kérdése sem. A tanú tudja ugyan, hogy eskü alatt vall és a perrendszerü figyelmeztetés is elhangzik ugyan, azonban a solemnitás hiánya a tanuk legnagyobb részénél nem csekély impulzust jelent a lelkiismeret elhallgattatására. Az biztos, hogy a tömeges tanúkihallgatások alkalmával nem lehet minden tanút az eskü szentségére és következményeire bizonyos nagyobb ünnepélyességgel figyelmeztetni és magának az eskünek a kivétele sem történhetik egv bizonyos sommás formalitáson felülemelkedő solemnis módon. Különbséget lehetne és kellene azonban tenni azon tanuk között, akiknek a vallomása nem vonatkozik a per egészen lényeges, vagy döntő körülményeire és azok között, akiknek a vallomása követeléseknek, status-állapotnak, személyi szabadságnak, stb., stb.. a sorsát dönti el, tehát nem perdöntő és perdöntő tanuk között. A perdöntő tanú aránylag nem olyan sok, hogy ezek vallomásának és megesketésének bizonyos ünnepélyesebbé tétele számbavehető időveszteséget jelentene, vagy az esetek nagy tömegénél fogva az ünnepélyességben rejlő erő elenyészéséhez vezetne. A solemnitás nagyobb fokának egyrészt meg kellene nyilvánulnia nemcsak az eskü szentségének és a hamis eskü következményeinek a hangoztatásában, hanem annak hangoztatásában is, hogv a tani. vallomásától vagyoni érdekek, vagy személyi szabadság, stb . stb. sorsa függ. A solemnitásnak — ismerve az átlagembernek az ünnepélyességgel szemben érzett bizonyos kisebb-nagyobbl'okú respektusát, különösen ha az ünnepélyes aktus közhatóság előtt zajlik le — külsőségekben is nyilvánulnia kellene, pl. a figyelmeztetést épúgy állva köteles mindenki végighallgatni, mint magát az esküt, a figyelmeztetésnek ünnepélyes hangon és nem sommásan, hanem az aktus jelentőségéhez mért határozottsággal kellene történnie, stb. Ami pedig az esküt illeti, Franciaországban, Angliában és Amerikában az esküt a bíróságok nem a vallomás után veszik ki a tanútól, hanem a vallomás előtt, ami nem jelenti ugyan azt, hogv emialt most már az emberek nem fognak hamisan vallomást tenni, mindenesetre azonban az az érzésünk, hogy az emberek nagy részében mégis csak élő vallásos — ha nem is érzés, de legalább is ösztön, máskép reagál arra az esküre, amit már letelt és amelynek a következményeire előre ünnepélyesen figyelmeztetve lett, mint arra, amelyet majd a tanúvallomás után kell esetleg letennie és amelynek a következménveire sommásan, minden ünnepélyesség nélkül, ép olyan jelentőség nélküli aktussal lett figyelmezteve, mint amilyen jelentőség nélküli aktus volt a személyi adatainak jegyzőkönyvbe diktálása. A tanúvallomásokban rejlő bizonyítási eszköz gyengébb megbízhatóságát elkerülni, vagy éppen általánosságban megbízhatóvá tenni az emberi gyarlóságnál és rosszakaratnál fogva sohasem lesz lehetséges, de mindenki érzi és tudja, hogy a tanúvallomások megbízhatósága olyan fokra emelkedett, hogy ennek a megbízhatatlanságnak a némi enyhítését szem előtt tartani és erre a célra minden eszközt megragadni igenis múlhatatlanul szükség van és ennek az elérésére talán nem egészen alkalmatlan eszköz egyrészt a memoria-analizis, másrészt a tanúvallomás külsőségeinek ünnepélyesebbé tétele.