Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 2. szám - A választási bíráskodás

A VÁLASZTÁSI BÍRÁSKODÁS. 69 pítja, amidőn tagjai felett fegyelmi jogkört gyakorol és amidőn a képviselők „összeférhetetlenségét" megállapítja, akkor nem jogalkotói minőségéből kifolyólag végez kormányzati-, közigazgatási-, rendészeti- és bírói jellegű functiókat, hanem annakfolytán, hogy egy ebben a vonatkozásban autonómiával biró testület. Mindezeket a functiókat elvégzi azonban minden más testület is, ha erre hatósága és önkormányzata van, ehez a törvényhozói minőségnek semmiféle köze nincs. Értelme sincs azonban annak feltételezésének, hogy ha a ház egyszer mint törvényhozó már megalkotta a bíráskodás és általában a választás szabályait, akkor bíráskodása során - tehát fogalmilag jogalkalmazói minőségben ismét felöltse magára törvényhozói jellegét. Ezen elvi tétel igazságát nem befolyásolja az a gyakorlati körülmény sem, hogy nagyon könnyen lehetséges az, hogy a bírálóbizottságok tagjai valóban nem tudtak szabadulni „jogalkotói mentalitásuktól", amelynek jellegzetességét természetesen pártpolitikai érdekeltségük szabta meg. Lehetséges az is, hogy a „parlament szuverenitásának" kétes elméleti igazságú szempontja is közrejátszott a ház sokszor valóban „különleges" gyakorlatának kialakulásában — néha talán már addig a fokig, hogy a ház tagjai már saját gyakorlatuk állandósága által is függetlenségükben érezték magukat korlátozva. Megerősíti ezt a meggyőződést az a törekvés, amely a zsüribíráskodással a ház feleletmentességét akarta biztosítani, — de ha egyszer eltűnik e törekvés mögül a ház törvényhozói minősége a bíráskodásban, akkor valóban rögtön „transcendentalis frázis"-sá válik a zsüri-jelleg hangoztatása, amit nagy éleslátással állapított meg az 1915. országgyűlésen Bizony Ákos képviselő is: „Én azt hiszem, hogy ez a Jury-szerű bizottság csak egy odavetett frázis, amelynek nincs mélyebb alapja". Ha pedig a ház nem mint törvényhozó járt el, akkor természetes, hogy teljes mértékben alá kellett, hogy vetve legyen a törvények uralmának. Az az angol jogi megszorítás elfogadható, hogy a Ház csak a törvény — de nem egyben a bírói ítéletek hatalmának is — van alávetve —, de a törvényektől való függetlenség arra a nem kevéssé önellentmondó felfogásra vezetne, hogy a Ház a bíráskodáson keresztül szinte sajátmaga alkossa meg magamagát. Ez azonban már kissé furcsa „korrektivuma" volna a választásnak. Ebből pedig kétségtelenül következik a felelet a fentebb felvetett második kérdésre is. A választási bíráskodásban nem juthatnak érvényesüléshez bizonyos gyakorlati politikai célok, merthiszen ha így volna, akkor egész felesleges lenne a kerülettel választtatni, ha úgyis csak a Ház, mint olyan van tisztában a népképviseleti törvényhozás helyes megalakítását lehetővé tevő szempontokkal. Megemlítettük, hogy a zsüri-bíráskodás a gyakorlat jóságát, nagyvonaluságát, alakiasságtól mentességét és a tényleges viszonyokkal való összhangzatosságát kívánja biztosítani. Kérdés azonban, hogy ez a bíráskodás jelent-e valamelyes különleges jelleget ? Egyáltalában képzelhető-e jó — és nem különleges — bíráskodás, amely nem gyakorlatias, hanem formalisztikus, károsan aprólékoskodó, — és amelynek bírái nem ismerősek azzal az anyaggal, amelyet alkalmaznak. Kétségtelen, hogy mindebből az következik, hogy a választási bíráskodásnak egyszerűen jónak kell lennie. Az lehet, hogy az alkalmatlanul megválasztott szerv gyakorlata nem fog megfelelni a kívánalmaknak - és a helyzet kulcsát ez adja meg. Kitűnő példa lehet erre a kir. Kúria 1901 — 1902-es gyakorlata: Az I. és II. tanács ítéleteiben egymással homlokegyenest ellenkező döntéseket találunk, aminek magyarázataként Gyomai arra mutatott rá, hogy az egyik tanács polgári-, a másik büntetőbirákból alakíttatott. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az 1899 : XV. t.-c. perrendi rendelkezései - ugyanúgy különben az 1925: XXVI. t.-c.-éi is — egyáltalában nem kifogástalanok, akkor kétségtelenné válhatik, hogy a Kúria gyakorlatában nem a különlegesség, hanem a közjogiasság hiányzott. Ezzel a megoldással szemben azonban felvethető az az ellenvetés, hogy tehát mégis csak van valami különlegessége a választási bíráskodásnak, ha azt mindjárt csak „közjogiasság"-nak hívjuk is.