Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 2. szám - A végrehajtási jog reformkérdései

54 DR. PÉTERY ALADÁR. egymás után megkonstruálták annak az elmés módját, hogy miként lehet végrehajtások és árverések ellen védekezni — de egyetlen egy olyan reformot nem láttunk, amelyik arra irányult volna, hogy miként lehet az Őfelsége a király nevében hozott Ítéletnek hatályosabban érvényt szerezni. Ebben a gondolkodásban fejlődött ki azután az alperesi jognak az a betetőzése, amelyik a köztisztviselői fizetést mindennemű (csekély kivételtől eltekintve) magánjogi kötelezettség teljesítése alól felmenti és érinthetetlennek nyilvánítja. Megerősítette mindezt az a bírói gyakorlat is, amely péld. a végrehajtási igényperek tárgyában a még lefoglalható dolgokat is blankettáris keresetre, sablonos eljárási móddal mentesítette. Ez volt az egyetlen tér, ahol kivételesen mindig a felperesnek lett igaza — t. i. az igényperbeli felperesnek. A végrehajtási jognak ez az állapota legelőször magát az államot — a legfőbb hitelezőt, a kincstárt érintette legérzékenyebben. Az államkincstár látta, hogy ezzel a végrehajtási joggal és gyakorlattal nem ér célt, ez nem alkalmas arra, hogy ezzel követeléseket be lehessen hajtani. Azt hinné az ember, hogy így azután mégis csak javul a helyzet, mert a hitelezők a legfőbb és leghatalmasabb hitelezővel, magával az állammal, a törvények alkotójával kerülvén érdekközösségbe — az állam maga érdekében is gondoskodni fog arról, hogy legyen egy jobb, hatásosabb végrehajtási jog. De nem — az állam, mint hitelező, az államnak, mint törvényalkotónak nem azt sugalmazta, hogy a törvényt javítsa, hanem így gondolkodott: „A végrehajtási eljárás rossz. Azzal senki az Ítéletnek megfelelően, gyorsan érvényt szerezni nem tud. Tehát ezt a rossz jogot meghagyom én az állam közönséges polgárainak, a magánjogi hitelezőknek — boldoguljanak vele, ahogy tudnak, engem az nem érdekel — én, az állam, mint hitelező és kincstár — csinálok magamnak egy külön végrehajtási jogot, de csak magamnak." Itt érvényesült azután utolsó évtizedeink két nagy, veszedelmes jogi elfajulása. Az egyik az a téves tan, hogy a jog általános szabályai a pénzügyi és közigazgatási, egy szóval nem igazságügyi hatóságokat nem kötelezik, az általános jogszabályok az állami pénzügyek terén nem érvényesek, a tulajdonjog a kötelmijog, a dologijog — az mind csak a közönséges állampolgárokra vonatkozik, de a pénzügyi hatóságokra nem, ők maguknak egy külön világot, külön jogot, külön szabályokat alkotnak, — a másik, talán inkáb közgazdasági mint jogi téves tan az, hogy az állampolgárok magánjogainak a biztonsága nem fontos érdek, egyedül fontos, hogy az állam pénzügyi követelései legyenek biztosítva. Az első téves tan — az, hogy a jog általános szabályai nem érdeklik az államot mint hitelezőt, — szülte a következő, egy-két példaként kiragadott jogi monstrumokat: