Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 10. szám - DR. Juhász Andor a m. kir. Kúria elnöke a m kir. Kúriának 1934. évi jan. hó 8-án tartott évnyitó teljes ülésén a következő beszédet mondotta

378 DR. JUHÁSZ ANDOR ség idejében keletkezett országgyűlési dekrétumokat méltattam s különös súllyal mutattam rá II. Ulászló 1492. évi dekrétumának 10. cikkére, amely azt rendeli, „hogy a királyi felség vagy a főpap urak és bárók egy bírót se szorítsanak és kényszerítsenek arra, hogy valakinek kedvére a szokásokat és a közönséges bírói gyakorlatot, meg a törvény rendjét megmásítsa vagy megzavarja." Az ösmertetett végzeményekből azután arra következtettem: „hogy a magyar nemzet már századokkal ezelőtt intézményesen kívánta biztosítani a bírói függetlenséget, mert tudatában volt annak, hogy a közhatalom kisebb-nagyobb kezelőinek, valamint a hatalomra törekvő pártoknk és irány, zatoknak ggyakran kényelmetlen és alkalmatlan a bírói ítélet mindenhatóságával szemben érzett tehetetlenségük, s hogy úggy erről a részről, nemkülönben a peprvesztes felek önzéséből és boszujából támadások érhetik a bíróiságokat." Rámutattam arra is, „hogy törvényeink védelmükbe vették a bírákat ilyen támadásokkal szemben, tudiva azt, hogy mihelyt a bírónak lelkiismerete parancsa helyett akár az állami végrehajtó hatalom gyakorlóinak, akár politikai vagy társadalmi irányzatoknak avagy hatalmaskodó peres feleknek tetszéséhez kell alkalmaznia ítéletét, nem bíró az többé, hanem engedelmes eszköz azoknak a törekvéseknek vagy egyéneknek a szolgálatában", mert „a függetlenségétől megfosztott vagy megfélemlített bíró olyan tehetetlen, mint a művész, akitől elvették az ecsetjét vagy vésőjét, mint a katona, akinek kezéből kicsavarták a fegyverét, min ti a katona, akinek kezéből kicsavarták a fegyverét, mint a lelkész, aki elől elzárták az Isten házát " Az O. B. Ü. E. jubiláráis ülésén az egyesület létjogosultságáról tartott előadásomban Viszont párhuzamot vontam az említett régi dekrétumok és a bírói állás megszervezését célzó újabbkori törvényeink között és azt a megállapítást tette, hogy: „(hazánk törvényhozása a rendiség idejében tisztában volt azzal, hogy az igazság uralmát csak a tekintély vértezetébe öltöztetett bírákkal lehet fenntartani," továbbá, hogy „az igazságszolgáltatás sorsát szivén viselő ez a régebbi törvényhozói irányzat a nemzet egyetemes felfogásáához alkalmazkodott, mert a magyar ember mindég szomjúhozta az igazságot és sohasem riadt vissza attól, hogy uralmának biztosítása érdekében áldozatot hozzon. Ez az irányzat nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy az államhatalomnak nem félénken és hbozva, hanem két kézzel kell •íz igazsáágszolgáltalás rendelkezésére bocsátania az ennek a nehéz tisztnek a gyakorlását megkönnyítő eszközöket." Időközben ismételten áttanulmányoztam a jogegyenlőség korszakában keletkezett törvényeinket, de fájdalom, azok közül csupán kettőben ismertem fel a megértésnek azt a mértékét, amellyel a bírói függetlenséget érintő törvényhozási anyagot kezelni kellene. A? egyik a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869: IV. tc. Talán az 1848'4'J évi szabadságharcot követő hosszú alkotmányellenes uralomnak a magyar lelkekre gyakorolt hatása tükröződik vissza abban, hogy ez a törvényünk úgy a címében, mint 1. §-ában határozottan elismerte a bírói hatalom önállóságát, a kormányhatalomtól való függetlenségét és elmozdíthatlanságát is.