Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1933 / 8-9. szám - Az alakszerűség hiányát pótolja-e a teljesítés elfogadása?
AZ ALAKSZERŰSÉG 327 tétben mást rendel. E szerint tehát expressis verbis kell, hogy kimondassák, hogy az elfogadott teljesítés nem pótolja a formahiányt. Viszont a felek által kikötött formaszerűség esetén, lévén ez egy dispositív rendelkezés, kiköthető, hogy az elfogadott teljesítés nem pótolja a formahiányt. Már most, minthogy az általános mjogi szabályokat illetőleg a bírói gyakorlatunkon alapuló szokásjogra vagyunk utalva, az eligazodás a jogbiztonság szempontjából meglehetősen nehéz, mert a gyakorlat nem egészen egyöntetű. Szaporítja a nehézséget az is, hogy figyelemmel a fent előadottakra, a régi Tervezet bizottsági szövege más álláspontra helyezkedik, mint a jelenlegi javaslat. Keressük tehát a kivezető utat. Itt mindenekelőtt kiemelendő a Kúria polgári jogegyességi tanácsának 44. sz. döntvénye,2 mely annak indokolásában a többek között utal arra, hogy: „az újabb jogfejlődés (mtj. 961. §-a és a némely jogügylet kötelező írásba foglalásáról szóló 809. sz. törvényjavaslat bizottsági szövegének 1. §-a) és bírói gyakorlatunk is azt az elvet emelte érvényre, hogy a meg nem felelő alakban kötött szerződés a teljesítés elfogadásával rendszerint érvényessé válik, a teljesítés elfogadásának ez a megerősítő hatálya nem terjeszthető ki azokra az esetekre, amikor a törvény különleges érdekek védelmében az alakszerűség megsértését büntetendő cselekménynek nyilvánítja s amidőn tulajdonképpen nem is a felek rendelkezésétől függő alakszerűségnek, hanem a hatósági jóváhagyás fogalmát kimerítő érvényességi kelléknek megértéséről van szó." E döntvény tehát, amennyiben nem egy hatósági jóváhagyásszerü érvényességi kellékről van szó; többé-kevésbbé mint állandó gyakorlatot registrálja a teljesítés elfogadásának convalidáló hatását. Igaz, hogy ezt illetőleg nem tesz különbséget a felek által és a törvény által kikötött formaszerűség között; minthogy azonban a felmerült eset egy törvényileg előíróit formaságot tart szem előtt, úgy vélem, hogy a döntvény indokolásának fenti megállapítása a gyakorlatot illetőleg erre is vonatkozik. Legyen szabad azonban megjegyeznem, hogy a gyakorlat általánosnak nem mondható, mert pld. a legtypikusabb esetnél, az ingatlanokra vonatkozó jogügyleteknél (4420/1918. M. E. rendelet) a bíró gyakorlat egyöntetüleg azt az elvet vallja, hogy a kellő alakban írásba nem foglalt jogügylet akkor sem érvényes, ha a vevő a vételárat kifizette és az ingatlant teényleges birtokába vette. Utalok ezt illetőleg dr. Vál Ottó1 által idézett P. VI. 4252/1926., P. V. "2268/1928. sz. kúriai ítéletekre és a P. V. 758/1928., P. V. 5387/1929. sz. 1 Jogi Hírlap 1931. évf. márc. 22. 3 Magánjogi Fejtegetések.