Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 8-9. szám - A negyedszázados büntetőnovella

A NEGYEDSZÁZADOS BÜNTETŐNOVELLA 307 nál csupán kezdeményezhette a büntetés végrehajtásának elhalasztását és végül a kormány átruházott hatáskörben az államfő kegyelmezési jogával élhetett. (A háborút követő időben a kormány jogát a bíróságokra ruházták, aminek következtében az államfő kegyelmezési jogával most már az eljáró bíróság élhet.) Ezzel a megoldással járó gyakori nehézségeket kívánja — a rövid tartamú szabadság vesztésbüntetések kiküszöbölése érdekében — elkerülni az 1921. és 1923. évi pénzbüntetéses törvény (L. Mezger: Lehrb. d. .d Strafrechts. II. kiad. 1933.), amely szerint vétségben és kihágásban való bűnösség megállapítása után a bíróság nyomban állapítsa meg a kiszabandó szabadságvesztésbüntetést. Ha ez a büntetés az adott esetben 3 hónál nem volna hosszabb, úgy azt pénzbüntetéssel kell helyettesíteni, amennyiben a büntetés célja ezzel is elérhető. E törvények kiegészítője azután az a rendelkezés, amely a behajthatatlan pénzbüntetésnek újból szabadságvesztésbüntetésre való átváltoztatása helyett egyéb módot nyújt a büntető igény érvényesítéséhez. Hogy e módok és lehetőségek közül a magyar törvényhozó melyiket választotta, azt a Bn. jogászi köztudatba átment mivoltára figyelemmel részleteznem nem szükséges. Nem kívánok most a törvény alkalmazása során felmerült gyakorlati kontroverziákkal sem foglalkozni. Felmerülnek ilyenek minden új törvény életbelépése kapcsán, míg az állandó alkalmazás sugarai a törvényszöveg minden kis részét át nem világították. Hogy az új intézmény megvalósítása helyesen történt, az elméleti megállapításokon (L. legújabban Irk: A magy. anyagi büntetőjog) kívül a törvényhozó meggyőződése is megerősíti, (az 1930. évi XXXIV. t.-c. 124. §-a a felfüggesztés feltételeit tudvalevően kiterjesztette.) Az intézmény gyakorlati alkalmazását figyelve, azonban csodálkozással észleljük, hogy az a gyakorlatban nem foglalta el azt a szerepet, amelyet jelentősége megkívánhatna és amelyet a külföldi államok igazságszolgáltatásában meghonosítása óta betölt. Aki a magyar büntetőbíróságok gyakorlatát következetesen figyeli, megállapíthatja, hogy nem mindenkor talál követésre az a példa, amelyet a m. kir. Curia a büntetés végrehajtásának felfüggesztő rendelkezés lényegének átérzésével az alsóbíróságoknak szolgáltat. Pedig a legfelsőbb bíróság félreismerhetetlenül juttatja érvényre azt az álláspontját, hogy a jogszabályok által megállapított keretek közé tartozó, rövid tartamú szabadságvesztésbüntetés, kizáró ok hiányában minél gyakrabban felfüggesztendő és nem kell ennek az intézménynek alkalmazását oly esetekre korlátozni, amikor az elítélt javára rendkívüli méltánylást érdemlő szempontok esnek latba, vagy, amikor a bűnösség oly csekély, hogy a vádlottat a felmentésJogállam XXXII. évf., 8—9. füzet. 20*