Jogállam, 1933 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1933 / 3. szám - Nyomozás és vizsgálat
120 IRODALOM. könyv ugyanis a tudás, a szakavatottság, az alaposság, a tárgyilagosságra való törekvés erőivel rajzolja meg azt a feladatot, amelyet az illetékeseknek el kell végezniök, ha a jelen igazságszolgáltatási igényeit teljesen kielégíteni s a jövőt egészséges irányba terelni és fejleszteni akarják. * * * Az előrebocsátott általános kép után, amely a szerző társak könyve tartalmának távlatát, tágas horizontját vetiti elénk, — áttérek az imertetés részleteire, már amennyire azt a rendelkezésemre álló hely megengedi. 1.) Mendelényi Lászlónak e gyűjteményes műhöz tartozó két munkáját már volt szerencsém e folyóirat olvasóinak bemutatni. Ismétlések elkerülése céljából tehát kijelenthetem, hogy amit az ő előbbi munkáiról, mint igazi jogi, írói értéket, kiemeltem és elismertein, azzal ő jelen müvében is bőségesen szolgál nekünk, méltóvá tevén magát arra, hogy aki müvét gonddal, alapossággal tanulmányozza, az hálás is legyen neki azokért a bő ismeretekért, azokért a finom elemzésekért, azokért a tudás — gyakorlat sugallta felismerésekért, amelyekkel müve bővelkedik. Különösen a mü következő, igazán hasznot hozó előnyeire hívom fel az olvasók figyelmét: Az alaki jogi szabályok értelmezésénél az anyagi jogi kapcsolatot mindenütt megvilágítja és összhangba hozva kiegyenlíti. A gyanú, a nyomatékos gyanú, a meggyőződés — vagyis a nyomozás, a vizsgálat, az Ítélet fogalmi, ismeretelméleti, jogi fejlődését érdekesen szemlélteti. A vádelv és a vádképviselet sokszor összekevert, felcserélt jelentését pontosan elhatárolja (9. old.). A legalitás áttöréséről részletesen tájékoztat (65. old ). Az értesítendő és nem értesítendő sértettek jogait tüzetesen körülírja. A vádmonopoliumról és enyhítéseiről adatszerűen értesít. (10, 83-85. old.). Itt meg kell azonban jegyeznem, hogy egyáltalában nem osztom a szerzőnek a miatt való sajnálkozását, hogy a vádmonopolium állítólag az állami vádrendszer fokozott kifejlesztése felé halad, mert ennek nem megfelelő és éppen nem kiáltó bizonyítéka a Bp. 2., 4. §-a és a sértett fogalmának a bűncselekmények természetéhez mért helyes meghatározása. Nem teszem magamévá azt sem, amit a szerző a „társadalmi ügyészség" jövőbeli kisegítő alakulatával kapcsolatban mond. A „sajnos nem teljesedett be" társadalmi vádképviselet a mai jogrendszerben való elhelyezkedésének formáját elképzelni sem tudom; szükségét meg épenséggel nem érzem; mert a vádmonopoliumnak állítólag fenyegető veszedelme eddig igazán nem ingerelte az amúgy elég éber figyelmemet. Mint minden józan, üdvös haladásnak örülő ember lehet, hogy megfelelő viszonyok között én is érdeklődéssel kisérném azok mozgalmát, akik az emberiség