Jogállam, 1932 (31. évfolyam, 1-10. szám)

1932 / 8-9. szám - A szegényjog

348 IRODALOM. úgy az elmélet, mint a bírói gyakorlat túlnyomó részben félreértette. Grosschmied szerint a jogcímvédelem a kényszerűség által sugalt visszafejlődés, amely a fennálló jogszabályok áttörését és a szilárd alapon nyugvó telekkönyvi intézménytől való elhajlást átmenetelileg indokolja, de mihelyt a kényszerűség megszűnik, ezt a visszafejlődést meg kell állítani és vissza kell térni a telekkönyvi jogszerzés biztos alapjaira. A telekkönyvi intézmény „időleges hurutja", amint az akkori helyzet kórtünetét Grosschmied diagnosztizálta, az elmúlt évtizedek alatt nem szűnt meg, sőt — talán éppen az orvosság túlzott adagolása hatásaként — átterjedt a szervezetnek akkor még egészséges részeire is és szinte az egész telekkönyvi intézményt megtámadta. Helyesen mutat rá a Glossza arra, hogy a probléma, amelyet a kétszeri eladások gyakorisága szült és amelyet a Fejezetek oly éles disztinkcióval — az ideiglenesség és kivételesség hangsúlyozásával — oldott meg: a bírói gyakorlatot olyan meredek lejtőre térítette, amelynek mélyén már a telekkönyvi bizalom és a telekkönyvi publicitás védelmének teljes meglazítása fenyeget. A korlátolt dologi jogokra vonatkozó telekkönyvi szolgáltatás fejezetéhez fűződő magyarázat nagyon érdekes már azért is, mert a jelzálogjogról szóló 1927: XXXV, t.-c. életbelépése folytán, ez a rész jelentős vonatkozásaiban meghaladottnak és csupán jogtörténeti értékűnek volna gondolható. A Fejezetek azonban mint minden klasszikus munka, az időkön kívül, és az idők felett áll: azok a részei sem avultak el, amelyeknek közvetlen prakticitását az élő jog időközi változása elmosta. A jogélet gazdagsága olyan mint a természeté: aránylag kevés elem kaleidoszkópikus változataiból teremti káprázatos sokféleségét. A Fejezetek által adott gondolati bázis ma is élő igazság, mert értéke nem az elavult törvény szövegéhez fűződő konkrét megjegyzésekben, hanem abban a tudományos módszerben csúcsosodik, amellyel örök érvényességű megállapításaihoz hozzájut. Szellemesen mondja a Glossza írója, hogy amennyiben sikerül a Grosschmied szeme előtt még nem állott új intézményekre az ő gondolatait harmonikusan alkalmazni, ez nemcsak az eredeti fejtegetések helyességét fogja igazolni, hanem az új intézmények helyes átgondoltságát. Ugyanebből a szögből nézve rendkívül érdekesek azok a fejtegetések, amelyek a kártérítés fejezetében azt a próblémát vetik fel, hogy vajon az 1923. : XXXIX. t.-c. értelmében a késedelmes pénzadós által fizetendő összeg, kártérítés-e ? Éles logikával mutatja ki a Glossza, hogy a késedelmi kártérítés — amelynek helytelenül szokássá vált elnevezése „kárkamat" Grosschmied nomenklatúrájában egészen más intézményre van fenntartva — a magánjogi gondolkodás síkjáról nézve csak annyiban kártérítés, amennyiben minden késedelmi kamat az s a kettőnek szembeállítása legfeljebb mint jogpolitikai célzatú különböztetés indokolt. A szolgáltatás helyére és idejére vonatkozó fejtegetéseket praktikusaink valamikor a terméketlen dogmatizálás iskolapéldájaként szerették idézni. Az idő ismét példáját adta annak, hogy mihelyt komoly nehézségekbe ütközünk, a „gyakorlati józan ész" sem talál megoldást másutt, mint a tudományban és elméletben. Grosschmied — amint azt Szladits Károly « Glosszákat bevezető ragyogó értekezésében írja — „az élet