Jogállam, 1932 (31. évfolyam, 1-10. szám)

1932 / 7. szám - Bírói jogalkotás és törvényértelmezés

BÍRÓI JOGALKOTÁS ÉS TÖRVÉNYÉRTELMEZÉS. 225 meghátrálnia, ha a közérdek lényeges sérelméről van szó, ellenben aránytalanul súlyos áldozatot az egyestől nem lehet követelni. Jól tudjuk, hogy ezek az elhatárolások és megjelölések nem elég pontosak, de jobb hiányában el kell fogadni, mert a helyes útirányt valahogy mégis láthatóvá és biztosíthatóvá teszik. A jogegységi tanács már a kérdés föltevésével is megsértette a jogtudománynak az igazságszolgáltatás egységességére vonatkozó alapelvét és ellentétbe került a nemzeti törvényhozás szellemével, amely nem hagy fönn kétséget abbeli álláspontja iránt, hogy az összes bíróságok működésének összhangban kell állania és egyik bíróság sem fitymálhatja a másiknak az ítéletét. A kérdésföltevés módja föltételezi annak a lehetőségét, hogy a polgári bíró a büntetőbírósági ítélettel szemközt a semmibevevés szélsőséges határáig is elmehet és a polgári bíró pl. még akkor is jogosult a büntető Ítélet döntésével ellentétes álláspontot elfoglalni, ha semmi más adat nem áll rendelkezésére, mint amelynek az alapján a büntető bíró itélt és ha a polgári perben nemcsak a büntető bírói itélt dolog adatállománya maradt változatlan, hanem a szereplő személyek, vagyis a közvetlenül érdekeltek is azonosak. A jogászi közvéleményben gyakran találkozunk azzal az értékeléssel, amely a polgári bírónak a büntető bíróval szemközt, bizonyos felsőbbrendűséget tulajdonít. A jogegységi döntvénynek olyan színezete van, mintha ezzel a fölfogással összefüggésben állana. Nem kutatjuk, van-e alapja az értékelésbeli megkülönböztetésnek, de a polgári bírónak a büntető bírósági itélt dolgoktól való oly mérvű függetlenítése, mint ahogy azt a jogegységi határozat teszi, semmiképpen sem indokolt. Az anyagi igazság nem követelheti az igazságszolgáltatás egységétől azt az áldozatot, hogy az itélt dolog elvét megcsonkítsa. Azok között az alapok között, amelyeken az anyagi igazság fölépülni szokott, az itélt dolognak is szerep jut és ennek az alapnak a megdölésével, az anyagi igazság is fölborulhat. Ha azonos adatok alapján a polgári bíró és büntetőbíró más-más meggyőződésre jut, mi biztosíthat arról, hogy éppen a polgári bíró találta el az igazságot? A későbbi elbírálásnak már amiatt sem növekedhetik a megbízhatósága, mert a bizonyítékok az idők folyamán természetszerűen halványodnak és veszítenek jelentőségükből. Amidőn tehát a polgári bíró nem osztja a büntetőbírónak az itélt dologban kifejezésre jutott álláspontját, ez a nézeteltérés még nem jelentheti azt, hogy a polgári bíró oldalán van az igazság. A jogegységi tanács a kérdés föltevésével és eldöntésével is túllőtt a célon, mert rést ütött az igazságszolgáltatás egységességének az elvén anélkül, hogy az anyagi igazság érdekének szolgálatot tehetett volna. Tagadhatatlan ugyan, hogy nem lehet mindig szentírásnak tekinteni, amit a büntetőbírósági itélt dolog megállapít és hogy néha csak kegyetlenséggel lehet ily itélt