Jogállam, 1930 (29. évfolyam, 1-10. szám)
1930 / 5. szám - A hírlapírók végkielégítése
A HÍRLAPÍRÓK VÉGKIELÉGÍTÉSE. hogy számukra oly jogi helyzet biztosíttassák, amelyben közérdekű munkásságukat akadálytalanul és vagyoni igényeiknek megfelelő biztosítása mellett fejthetik ki. A törvény ezt a célt akként kívánta elérni, hogy tüzetesen megszabta a felmondásnélküli kilépés és elbocsátás eseteit, azonkívül az akkoriban szokásos felmondási időknél kedvezőbben és a bírói gyakorlatnak megfelelően szabályozta a felmondási időket, mégpedig a munkakör és az állás fontosságának arányában i éves, 6- és 3-hónapos minimális és szerződéssel nem csökkenthető felmondási időket állapított meg. A szolgálati viszony tartalmára nézve azonban nem állított fel különleges szabályokat, hanem az általános magánjog szabályaira utalt. Ez a rendezés megfelelő volt mindaddig, míg a háború utáni jogfejlődés jogrendszerünkbe egy új jogintézményt nem iktatott: a végkielégítés intézményét. Kezdetleges alakjában ismerte ezt a háború előtti jog is, de csak egyes foglalkozási ágaknál. így a vasúti szolgálat bizonyos eseteiben, ahol a nyugdíjjogosultság még meg nem nyílt; a szolgálatban elhalt gazdatiszt özvegyénél, amennyiben szerződés nagyobb ellátásra igényt nem adott; de szokás volt szerződésben is végkielégítést kikötni. Intézményesen és rendszeresen azonban csak a Károlyikormánynak 49 5 1 /1918. M. E. sz. rendelete hozta be a kereskedősegédekre és az ipari és kereskedelmi vállalatok tisztviselőire, majd több magánalkalmazotti kategóriára is kiterjesztette. Ez a rendelet ugyan hatályát vesztette és az 1920. I. t.-c. 9. §-a alapján érvényesnek nem tekintetett, de rendszerét átvette az 1920. évi 1910. M. E. sz. rendelet és azóta a végkielégítés intézménye a foglalkozási ágak egy széles körére nézve élő jog. Midőn e jogszabályok értelmében a kereskedősegéd, az ipari és kereskedelmi vállalat tisztviselője, ugyanannál a munkaadónál megszakítás nélkül eltöltött ötévi szolgálat után jogot szerez a végkielégítésre: vájjon megilleti-e ez az igény a sajtó munkásait is? Semmi kétség aziránt, hogy ha egyáltalában megvan a végkielégítés intézménye: az igazság és méltányosság követelménye, hogy annak jótéteményéből az időszaki lapok szerkesztőségének tagjai ki ne zárassanak. Helyesen tehát úgy kell a kérdést feltenni: lege sic lata jár-e nekik a végkielégítés, vagy pedig a törvénynek egy oly hézagáról van-e szó, amelyet törvényhozási úton kellene pótolni?
