Jogállam, 1928 (27. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 10. szám - A védelem mint művészet

492 Dí BARACS W ARCÉL. amit a bíró megtörténtként megállapít; nem a törvény «an und für sich», hanem a bírói törvénymagyarázat nyer alkalmazást; hogy tehát meg kell elégednünk az anyagi igazság helyett a bíró által kimondott ítéleti igazsággal, amely lehet, hogy fedi vagy közel jár az anyagi igazsághoz, de lehet, hogy attól távol esik. Ilyen esetekben, amikor tudás és értelem nem elégségesek arra, hogy a bíró az anyagi igazságot tartaléktalan bizonyossággal megtalálja, neki is rá kell bíznia magát egyéni intuíciójára és a * bíróemberben* az addig hivatásának elszigetelő zsámolyára helyezkedett & bírónak* segítségére siet az «ember*. Az ember a benne élő elképzelésekkel és hajlamosságokkal, egyéni egyoldalúságokkal, aki amikor nem látja azt, hogyan kell ítélnie, úgy ítél, ahogyan szeretne ítélni s a tényállás konstrukció és a jogmagyarázat variánsainak egyforma lehetőségei közül ahhoz szegődik, amelyhez a rokonszenv vonzza. Ez a favor in judice-nek szerepe a léx in cödice mellett az ítélkezésben. Ezek szerint a védő dialektikájának nemcsak az esethez, hanem magához a bíróhoz is kell alkalmazkodnia. A védő rendelkezzék a peranyagnak alapos ismeretével és hibátlan jogtudással. Ez a sikernek alapvető feltétele. Hogyan fogadja el a bíró ítéleti syllogismusul a védelmi syllogismust, ha ezt akár a ténykérdésben, akár a jogkérdésben hiányosnak vagy tévesnek látja? Ezért kell óvatosaknak lennünk az okfejtésekben. Egyetlen helytelen okfejtésünk kompromittálhatja egész okfejtésünknek megbízhatóságát, mert ha vele a bíróban azt a benyomást vagy tudatot keltessük, hogy szofisztikával, szándékos ámítással akarjuk az igazságtól eltántorítani, az így keltett averziónak erkölcsi súlya ránehezedik az egész védelemre. Ezen az elgondoláson alapszik a jogi parőmia: qui nimium probat sílhil probat, semmit sem bizonyít, aki kelleténél többet bizonyít. A túlfeszített húr ha elszakad, egészben válik használhatlanná. A felismert szofizmában megsemmisül az okfejtések az a része is, amely önmagában helyes volna. Okfejtéseink előadása legyen világos, értelmes, erőteljes. A homály sohasem pótolja a mélységet, a vadság az erőt és az értelmetlenség hiába próbálja az értelemfelettinek benyomását tenni. Ne akarjunk a bíró előtt színészkedni. Hiszen érthető, ha a véznatestíí kitömi ruháját s az, akinek kevés a mondanivalója, a gondolatnak szegénységét a szavaknak dagályával takarja. De a ripacs nem hat. Hatunk mint egyéniségedé csak