Jogállam, 1928 (27. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 10. szám - Váltóforgatmány behajtás végett

472 DF SCHUSTER RUDOLF. A felelősség többnyire csakis a culpa ineligendora fog vonatkozni. Ugyancsak a 15. §. 2. bek. úgy rendelkezik, hogy az inkasszóforgatmányos a váltót tulajdonjogilag át nem ruházhatja még akkor sem, ha «vagy rendeletére» szól a hátirat. Ez világos rendelkezés ugyan, de nem oldja meg azt a kérdést, vájjon mikép alakul a helyzet akkor, ha a% inkass^óforgatmányos mégis, a tilalom ellenére, rendes — tehát nem behajtás végetti — forgatmány útján átruházza a váltót másra? Erre a kérdésre sem az irodalomban, sem a judikaturában megnyugtató választ nem találunk. Staub (Wechselordnung, V. kiad. 68. old.) annak a nézetnek ad kifejezést, hogy az ilyen forgatmány nem érvénytelen ugyan, azonban csak mint behajtási forgatmány érvényes. Viss^avonhatja-e a forgató a behajtási forgatmányt? Kétségtelen, hogy ezt megteheti, mert ez a forgatmány kifelé (harmadikkal szemben) mint meghatalmazás, befelé (a forgató és forgatmányos között) mint megbízás jelentkezik, úgy hogy a visszavonás meg van engedve. Hangsúlyozandó azonban, hogy ennek a visszavonásnak — váltójogról és váltójogi legitimációról lévén szó - oly módon kell - - nézetem szerint — történnie, hogy a behajtásvégetti forgatmányt keresztül kell húzni, Ezzel kapcsolatban felmerül az a további kérdés, vájjon a forgató maga is gyakorolhatja-e, mintegy párhuzamosan a forgatmányossal, a váltóból öt megillető jogokat ? Ez a kérdés is vitás. Staub (id. h.) szerint ez lehetséges, még pedig a nélkül, hogy a hátirat törlendő lenne. A Reichsgericht (1. Staub id. h.) eltérő felfogásban van, főkép az óvás felvételére nézve; ezt a felfogást elfogadhatónak tartom. Staub nézetét jogilag helytálló érveléssel támogatja ugyan, hogy t. i. a meghatalmazó akkor, amikor meghatalmazottat rendel, nem mondott le arról, hogy jogait maga is gyakorolhassa. Ez azonban a jelen esetben alighanem túlzott jogdogmatika, mert a forgalom jogos igényeivel szemben nyugtalanítólag hat az a körülmény, hogy a váltókötelezettek két oldalról legyenek egyidejűleg kitéve azonos támadásoknak. Abból, hogy az inkasszóforgatmányos váltójogüag legitimált meghatalmazottja a forgatónak, következik, hogy a váltóadós vele szemben a forgató ellen felhozható kifogásokkal élhet. Ez kétségtelen. De felhozhat-e alperes oly kifogásokat is, amelyek őt csak az inkasszóforgatmányossal szemben megilletik? Nagy Ferenc szerint (id. m. 219. old.) ily kifogás nem ér-