Jogállam, 1928 (27. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 1. szám - Többszöri rendelkezés a joggal

TÖBBSZÖRI RENDELKEZÉS A JOGGAL. Az előbbivel analóg átalakulás itt is elejét veszi az ily visszás eredményeknek. Annak révén, hogy az engedmény általános szabályainak félretételével az átszállást a baleset pillanatában bekövetkezettnek veszi a jog (vagy ami még ennél is egyszerűbb konstrukció: a biztosítót a kárkövetelés eredeti jogosultjának ismeri el), — munkásbiztosító (szemben a többi biztosítók helyzetével) primér pozicióba kerül s nincs (az ilyen esetek legnagyobb részében semmit sem érő) regresszusra utalva a biztosítottal szemben, hanem egyenesen a kárért felelős harmadik ellen fordulhat az «in statu nascendi» már őt illető követeléssel. Sőt az analógia odáig megy, hogy még a kettős eladás körében felmerült közbenső fejlődési szaknak: a jogcímvédelemnek megfelelő stádium is megvan. Miként a ((tulajdonszerzés végetti megtámadás» korában a helyzet az volt, hogy az elvileg szekundér pozícióban lévő első vevő a megtámadási hatalmasság gyakorlása által a primér pozicióba juthatott és a pozíció kérdésének eldöntése ebben az átmeneti stádiumban attól függött, hogy azt a megtámadás gyakorlása előtt vagy az után vetették fel, úgy a megfelelő formációkat megtaláljuk a munkásbiztosítási jog fejlődésének egy átmeneti szakában is. Ez az a szak, melyre dr. Lőw Tibor cikke is utal s melyben a kárkövetelés átszállásának, illetve az átszállásnak a káradóssal szemben való hatályossága kezdő időpontjának a biztosítási összegre való igény megállapítását, illetve a kártevőnek a biztosításról vagy a biztosítási összeg megállapításáról való értesülését tekintették. Ebben az átmeneti szakban az elvileg szintén szekundér pozícióban lévő biztosító primér pozicióba kerülhetett, ha a kártevő az érintett körülményekről értesült és a pozíció kérdésének eldöntése ekként itt is attól függött, hogy azt ezen értesülés előtt vagy azután vetették fel. Mi ad már most elméleti jogosultságot az ily különleges és a bevett konstrukciót megtörő szabályozásnak? Felfogásunk szerint az, hogy ily esetekben formai jogszerkesztési módszerek állanak szemben oly követelményekkel, melyek a jogalkotást vezérlő alapelveknek közvetlenebb megnyilatkozásai, mint azok a követelmények, melyeken a szóbanforgó jogszerkesztési módszerek alapulnak. A jogalkotás éppen úgy, mint a jog alkalmazása, értékelő müvelet: a törvényhozó éppen úgy mérlegeli az életnek általa előrelátható eshetőségeit a normák felállításakor, mint ahogyan a bíró mérlegeli az életnek valóságos tényeit az ítélethozatalnál. S miként a bíró közvetlen bizonyíték létezése esetén elejti a közvetett bizonyítékokon esetleg felépíthető kö-