Jogállam, 1928 (27. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 1. szám - Két téma. [Nőtartási díj. Kártérítés ölésért.]

ló D? BLAU GYÖRGY. Benső lényege a dolognak sosem volt az, hogy az emberiség egyik fele tartsa el a másikat, annak pusztán sexuális szolgálataiért. Erre a luxusra egy társadalom sem volt képes ; és ethikailag (legalább bizonyos szempontból) egy szintre sülylyesztené ez a felfogás a házaséletet a házasságon kívüli kapcsolatoknak alantasabb kategóriáival. Külszínre természetes volt a dolog olyan társadalmakban, amelyekben minden vagyon és minden jövedelem a férfit illette. Patriarchális életrendben a nő csak a férfinak alárendelten élt, annak háztartásában és gazdaságában dolgozott is — azonkívül, hogy mint anya nagyszámú gyermeket gondozott és nevelt — és; nyilván többet adott, mint amennyit az eltartásban viszont kapott. Még így is azonban szükségesnek ismerték el, mihelyt a társadalom gazdagodott és modernizálódni' kezdett, hogy a nő vagyonilag is ellenértéket adjon leendő eltartásának vagyoni előnyéért : egész Róma kényszerű posztulátumnak érezte, «ne indotata mulier sit». Ma az európai élet leveti a patriarchális formát. A férfi túlsúlya évről-évre csökken. A nők milliói önállóan keresnek, egyre magasabbrendű pályákon is. Női orvosok, női kereskedők és így tovább. Emellett a háztartáson belüli munka lassan semmivé sorvad. Gyermekből ötven év előtt három kevés volt, ma sok. A nő mindenkép kevesebbet ad. A férfi pedig nehezebben él, legalább is az elszegényedő társadalmakban, s tehát nehezebb súlyként is viseli a tartás terhét. Legélesebb a probléma a középosztályban. Mert magasabb rétegekben még fennáll a férfi gazdasági praspondeantiája és egyébként sem életkérdés egy tartási per. Egészen alant pedig mindegy, mi a jog, mert egy napszámost úgyis mentesít minden marasztalás terhe alól a maga végrehajthatatlansága. Különben is alig különbség gazdaságilag egy munkásnőre, aki mindenkép gyárba jár, élvez-e férjétől tartást vagy sem: mert úgy is alig kaphat megfogható értéket. A középosztályban azonban részint a gazdasági eltolódások folytán, részint ideális okok mezében kifejlődik az új tézis, hogy «mindenki tartsa el önmagát, a nő is». Nevezhetjük ezt individualizálódásnak, vagy proletarizálódásnak, de ténynek látjuk. Ilyen háttér előtt nem csodáljuk, ha a jog is kezd — egyelőre szórványosan — tudomást venni arról, hogy a nőtartás nem favorizálandó intézmény. A tartásról a nő lemondhat (H. T. 92. §.) Ismeretes, hogy a judikatúra praster legem kifejlesztette azt a korlátozást, miszerint a végleges nőtartást a bontóperben